2017. július 8., szombat

VI.Fejezet

Cijasztooook!
Újabb életjelet küldök, egy fejezet képében. Elég rég publikáltam
már részt, úgy egy hónapja is lehet már. Na, minden esetre
ismét itt vagyok, és a rész is. Remélem, tetszeni fog az írásom.
A feliratkozókat is köszöntöm, még ha a végén is, igyekszem nem 
csalódást okozni. 
Hatalmas ölelés! :)

*Hope*


A pár napig szinte elviselhetetlennek ható fejfájásomat leszámítva szinte semmi se volt, ami a pár napja történt rosszullétemre emlékeztetett volna. Az orvos az egészet egy apró vércukorszint esésnek tulajdonította, nekem pedig nem volt merszem bevallani a látomásaimat, nehogy a végén szkizofréniával egy félredugott helyen találjam magam az őrültek között. Azóta a nap óta Damon teljes erőbedobással kerülni kezdett engem, mint a leprást, elült mellőlem az órákon, valahányszor beszélni akartam vele a kémiaprojektünkről, mindig más és más lánnyal találtam meg, így inkább halasztottam. Ráadásul az ájulásom után képtelen voltam elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy valaki állandóan figyel engem, mindenhol szemeket éreztem magamon, még a fürdőszobában, a tusoló alatt állva is. Paranoiás lennék? Mégis, ha az egész szimpla félelemként írható le, akkor is bennem maradt a kételkedés, hogy az állítólagos betegségem csupán a stressz és a meleg rovására volt írható. Mindamellett azt se tudtam hova tenni, hogy Sabine beszámolója alapján hulla sápadtan vittek be a kórházba, alig pár perc elteltével pedig makkegészségesen távoztam onnan. Legjobb barátnőm kisírt szemekkel ugrott a nyakamba az utcán, esküdözött rá, hogy azt hitte, meghaltam vagy infarktusom van, továbbá azt is elmesélte, Damon miként vitt be engem, aztán milyen sietve távozott onnan, és igen feldúltnak tűnt, mintha csak lopáson kapták volna.  Nem volt értelme az egész történetnek. Amióta csak megkezdődött ez az év, semminek sem volt értelme! Mégis, el akartam nyomni magamban a paranoiámat, nem akartam, hogy Paige miattam is aggódjon kelljen, hisz elég volt a munka a fejére. Magamba zártam mindent, elnyomtam az oktalannak nyilvánított rettegésem, s éltem tovább a napjaimat, ahogy azt a West Gimi kitaszítottjának élnie kell. És ment is minden a maga módján, az éveim során rákaptam, hogyan kell hallgatni, tűrni és rejtőzni, ha a szükség úgy kívánja. Az álarc, amit felvettem egészen a mai napig nem repedt meg, hiába is szurkáltak, piszkálódtak hátulról, akasztottak el, öntöttek le mindenfélével, az álarc sziklaszilárdan bírta a megpróbáltatásokat. Csakhogy ma beléptem az osztályunkba, oda, ahova az ember halálérzéssel lép be, mintsem életörömmel, aztán felfigyeltem az elém táruló képre, s úgy döntöttem, itt a vége. Már régen itt volt az ideje, hogy az igazi Hope Collins végre a felszínre törjön egyszer s mindenkorra.

Előző nap éjjel megint rosszul aludtam forgolódtam a láthatatlanul leskelődő szempár súlya alatt, alig szunnyadtam el egy cseppet, valami nesz, aprócska kis suhanás felriasztott az álmomból, utána pedig már nem is bírtam lehunyni a szemem, értelmetlen lett volna. Reggelre szörnyen fáradt, rosszkedvű és gyenge lettem emiatt, semmihez se volt kedvem, csak feküdni az ágyban, magamba tömni fél kiló csokis fagyit, megnézni valami romantikus filmet és nem törődni a külvilággal, ami körülöttünk zajlik. Mégse lett volna ajánlatos pár most, az iskola kezdetekor kimaradni. Meg kellett emberelnem magam, hogy előkeressem a maradék erőm és bevánszorogjam az én egyszemélyes kínzókamrámba. Biztos lehetek benne, hogy ha Dante látta volna, mi folyik itt, a poklot leginkább a West Gimnáziumhoz hasonlatosan írta volna le. Az emberek, mint kiéhezett vadak várnak az áldozatukra, hogy majd rávethessék magukat, szétcincálhassák, a végére pedig semi, de semmi se marad belőle, amit érdemes lenne még komolyan venni. Hát nem ez történik a pokolban is, az ember ott nem szenved a saját és mások bűnei alatt?  Nem azt várják, mikor törik meg végképp, hogy majd manipulálni lehessek? Nem pont úgy történnek a dolgok, mint minálunk? De, pontosan. Ez az iskola egy börtön, egy fegyház, ahova ha belépsz, sose mész ki innen a régi önmagadként, vagy erősebb és kegyetlenebb leszel, vagy egy újabb erőtlen talpnyaló a trónon ülők lába előtt.

Nem akartam már úgy kezdeni a reggelem, ahogy tettem, azt figyelve, mennyire érdektelen vagyok mások szemében, mennyire nem érdekelnek az érzelmeim semmit se ebben az életben. Mégis megtörtént, de hát mit is érezett volna az ember, mikor belép az ajtón, és az első, amit megpillant, az őt kínzó szépségkirálynő, aki épp annak a fiúnak az ölében ül és nyalakodik vele, aki pár napja még NEKEM tette a szépet. Sejtettem, hogy nem várhatok többet Damon Fewertől, mégis rosszul esett, hogy bár azt mondta nekem, érdekes vagyok a szemében, a karjában cipelt el az orvoshoz, minden pillanatot megragad, hogy cikizzen és obszcén dolgokat suttogjon a fülembe, egy olyannal hetyeg mindemellett, mint Heather. Ez határozottan egy gyomorba rúgás volt a részéről, egyértelmű jelzés, hogy ne is várjak semmit a lopott pillanatoktól, mert érdektelenek voltak az ő szemében.  Ennek ellenére azért legyökerezett lábakkal álltam egy helyben, meredten néztem a párocskát, mintha csak szellemet látnék. Fel se figyeltem a körülöttem nyüzsgő-mozgó emberhadra, míg egy igen kedves egyed fel nem döntött a lábamról, olyan haddal vonult el mellettem. A leeső könyveim puffanása fülsüketítőnek hatott, nyikkantam egyet, mikor a térdemet és a tenyerem felsértette a mocskos fapadló. Mindenki felém fordult, még Heather is megfordult Damon ölelésében, hogy aztán jót kacagjon a szánalmas kinézetemen.
-Nézzétek, srácok, megjött Hope. Szia, boszibaba, hogy vagy? - csúfolódott öntelten. Beszólását hatalmas nevetés követte, még Damon is lesajnáló mosolyra húzta a száját, ezt látva könny futott a szemembe. Még hogy érdekesnek talál, egy fenét, csak gonoszkodott ő is, ahogy itt mindenki más! Ki tudja, talán még fogadott is, mennyi idejébe telhet meghódítani engem, mielőtt rájönnék az igazi szándékára.
-Remekül, köszönöm - álltam fel, összeszedve minden maradék méltóságom. - Elvégre én egy érdekfeszítő alak lennék, miért is érezném magam rosszul - céloztam a szavaimat egyenesen Damon felé. Látod, Damon, tartom magam, még te se győzhetsz le, harcolok, amíg bírok. A srác arca még csak meg se rezdült, ült tovább, fekete szemének mélységét belém mélyesztve. Ha valaki, hát ő egy remek színész, azt el kell ismerni. Kár, hogy magamon tapasztaltam ki a remek színészi tehetségeit. - Szia, Damon - szóltam most a szemétládához. - Hogy van Kendra? Mostanában is ilyen...vetkőzős? Legutóbb nem sok ruha volt rajta, mikor nálad járt.

Tudtam, hogy ezzel elértem, amit akartam. Heather úgy ugrott ki az említett srác öléből, akár egy lepráséból. Nem csoda, a hercegnő utál veszteni, és én most visszavágok, megnézem, hogy életében először ő is alul legyen valakivel szemben. Legalább egy apró pillanat elejéig úgy érezhettem, végre én is irányítok ebben a játékban.
-Ki az a Kendra? - sipított kikerekedett szemekkel.
-Ó, te nem is tudod még? - tettem az ártatlant, de legbelül remekül szórakoztam ezen. - Kendra Damon nagyon jó barátja - hangsúlyoztam ki a nagyon szót. - Amikor nála voltam a kémia miatt, ott volt a lány is. És nem igazán volt felöltözve.
Heather arca egyre jobban vörösödött, míg olyan nem lett, mint egy főtt rák, aztán utálkozó tekintetet vetett rám, Damon felé sértődötten pillantott, s a haját dobálva a helyére viharzott. Minden szempár rám szegeződött, leolvasható volt a fejemről, hogy végre elégedett vagyok a helyzettel. Ezúttal én maradtam talpon a viharban, és így is volt jól. Bármi is ütött belém, magamban eldöntöttem, hogy igyekszem visszaadni a rengeteg sértést, ami engem ért. És ha egyszer sikerül mindent törlesztenem, én leszek az, aki a polcról tekint le másokra.

Vigyorogva foglaltam helyet a padomban, az egyetlen visszaütő az lehetett, hogy pont Mr. Mocskos Nőcsábász Szoknyapecér mellé kellett letelepednem, mégsem akarta ez lerombolni a hirtelen felépített örömfalam. Még akkor is vadalmaként virultam, mikor bejött a tanár és nekikezdett az unalmas tananyagnak. Kémia. Blah! A legutáltabb dolog egész életemben!
-Nagyon rossz voltál - súgta oda nekem Damon az óra felénél, ám ajkán szórakozott mosoly játszott.   -Volt kitől tanulnom ezt-azt - szóltam oda, lassan végigmérve őt, ezzel is jeleztem, hogy kire is gondolok éppen, kitől szedtem a trükköket.
-Tetszett - nyögte a fülembe, keze felfedezőútra indult a combomon. Megfeszültem, az idegeim pattanásig feszültek, éreztem magamon a tekinteteket, de a tanár érdekes módon nem szólított meg minket, Damon pedig egyre feljebb simogatta a lábam. - Nem hazudtam, mikor azt mondtam, más vagy, mint a többi. Épp ezért vagy te a nyerő nálam.
-Inkább hanyagolnám ezt a nyerési lehetőséget - söpörtem le magamról a kalandozó ujjakat. Halkan elkuncogta magát, rázkódott a válla, a szemét nem vette le az arcomról. Igyekeztem teljesen komoly lenni, újra felvenni a rideg kőmaszkot, ám a forró nézése nem segített benne. Nem értettem, idegesített, az istenért is, az előbb még Heather torkán nyomta le a nyelvét! Ne várja el, hogy ugrom, mikor ő úgy fütyül, azt nem tőlem fogja megkapni.
-Egyébként Kendra és én nem vagyunk együtt, ezt már mondtam. Neked bármikor szabad vagyok - kacsintott oda. - Csak szólnod kell.
-Mindenképp - morogtam unottan. Majd pont ő lesz az első, akivel valami komolyabb is lesz köztünk. - Csak tudod, ahhoz még nincs elég hideg.
-Hogy érted ezt - vonta fel a szemöldökét kérdőn és értetlenül.
-Mert, tudod, előbb a pokolnak is be kéne fagynia, minthogy tőlem te bármit is kapj.
Ezzel megfogtam, bár a mosoly nem olvadt le az arcáról, de most sokkal inkább büszkévé vált, mint lenézővé. Pont úgy nézett rám, akár tanár a tanítványára. Igen, jól látod, bennem is van ez-az, amit még nem tudsz, gondoltam.  Azért én se vagyok olyan esetlen, amilyennek előre tűnök. 

Óra végéig nyugton is hagyott a beszólásom követően, meglepően távol maradt, nem lépte át a személyes határom. ezért hálás is voltam mindenképp, elég volt Heather, aki majd' kiégette a hátam, úgy nézett végig, nem volt kérdés, hogy látta-e, amint Damon taperol, vagy legalábbis azt, ahogy szinte rám tekeredik. A csengő hangjával megindult, kis híján kicsapta a szemem hosszú hajával, mikor elcsörtetett mellettem, becsapva maga után az ajtót. Ennek lesz még visszhangja, új pletykatéma szagát éreztem a levegőben.  Méghozzá igen pikáns pletyka illatát.
-Imádkozhatsz, Hope, Heather nem hagyja annyiban - szólt valaki a hátam mögül. Egy másik is rákontrázott:
-Megkeseríti az életed.
-Jobb, ha félsz - jött a harmadik. - Neked most annyi.
-Ne aggódj, Vörös, nem engedlek magam mellől - simított Damon végig az államon.
-Tudod, nem történt volna mindez meg, ha nem lennél ekkora állat, hogy hajkurássz mindenkit, aki él, lélegzik és nőnemű - fejtettem le magamról az ujjait.
-És akkor mi lenne az érdekes a sivár életemben? - nevetett fel.
-Őszintén remélem, egy nap megtalálod azt a lányt, aki miatt jobb leszel.
Erre a mondatomra Damon hirtelen elhúzódott, arca komorrá és zárkózottá lett, ajkát összeszorította, kizárt mindenkit, ahogy ezelőtt is tette, de most még inkább magába fordult.
-Ez nem fog megtörténni - állt fel és ment ki az osztályból.
Mindezt követően egyszer se láttam őt többet.

***

Az óráim végéig minden rendben ment, sikerült elkerülnöm minden konfliktust. Igaz, Damon is került, ő se került elém, egyetlen pillanatra pillantottam meg, akkor is Kendra társaságában volt, és veszekedtek valamin. Nem mentem oda, nem avatkoztam bele, nem tartozott rám. Igyekeztem annyira láthatatlan lenni, amennyire csak lehet, főleg miután Sabine figyelmeztetett, hogy Heather tervez valamit a barátnőivel ellenem. Ezt előre sejtettem, hát inkább lapultam, mint a nyúl vadászat esetén. Hazafele tartottam, egyedül, mert Sabine a könyvtárban ragadt. Utáltam egyedül sétálni az utcán, végig kellett mennem egy kihaltabb sikátorszerűségen, ahol valamikor gyár működhetett, mostanra azonban az utcagyerekek lakták be. Gyakorta megtámadták az egyedül lévő embert, félelemmel telve lépkedtem, minden neszre felkapva a fejem. És ebben a pillanatban, mint villám a tiszta égbolton, végighasított a fejemen a fájdalom, elkapott az émelygés, muszáj volt megállnom és kétrét görnyednem. Most még rosszabb volt, mint első két alkalommal, de a látomás elmaradt, csak a vér dobolt a fülemben. Feltápászkodtam, léptem kettőt, s megint összegörnyedtem, a szúrások olyan intenzívek lettek a halántékom táján. Újabb két lépés. Újabb égető érzés a fejemben. Képtelen voltam ismét megmozdulni, nem is mertem. Csakhogy a hátam mögött ekkor kavicsok zörgését hallottam, lépteket, valaki somfordált utánam. Én pedig itt álltam, ziháltam, várva, hogy támadjanak rám. Nem engedhettem, hogy rajtam üssenek, Paige nem bírta volna ki.

Ismét feltápászkodtam, összeszedve minden maradék tartalékomat, s bár minden megtett méter után úgy éreztem, összeesek, mentem tovább és tovább, míg rá nem tértem az ismerős utcácskánkra, ott aztán nekitámaszkodtam egy fának, addig pihenve, míg már valamennyire jobban éreztem magam, hogy hazatérhessek. Attól az érzéstől azonban nem tudtam elvonatkoztatni, hogy valaki figyelt engem egész úton.            

6 megjegyzés:

  1. Hú, nagyszerű rész lett! Siess a következővel! :))

    VálaszTörlés
  2. Nagyon vártam már a részt, de nem kellett csalódnom, mert ez is remek lett. Csak miért kellett Damonnek megint átmennie gonoszba??

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, valamivel húzni kell a történetet, nem? Ráadásul Damon nem is lenne Damon a sötét személyisége nélkül.

      Törlés
  3. Hm, nem is tudom, mit akarok most. Beverni Heather képét vagy jól megrázni Damont, hogy kapjon végre észbe és legyen jó Hope-pal.

    VálaszTörlés