2017. június 2., péntek

V.Fejezet

Sziasztok, manócskák! 
Több, mint egy hónapja nem volt új rész, ezért akartam 
most megírni egyet. Úgy szégyenlem magam, pedig megannyi 
ötletem volt, csak akaraterőm nem. Azt se tudom, ezentúl hogy lesz, 
mert ugyan még csak 2 hét van a suliból hátra, nyárra munkát
vállaltam, de próbálkozom attól még blogolni is, nem hagyom el magam. 
UI. Köszöntöm az újabb feliratkozókat, és köszönöm az 1000+ oldalmegtekintést is.
Tudjátok, mi a dolgotok! 
xoxo Writer Girl

*Damon*


Tegnap este elkövettem egy igen nagy hibát, pedig igazán vigyáznom kellett volna, hiszen mindenkinél jobban tudom a parancsolatokat. Aztán elkövettem ugyanazt a baklövést ma is, csak most  az akaratom ellenére. Tisztában voltam vele, hogy még nekünk, alvilág lényeknek sem szabad beleavatkoznunk egy ártatlan ember életébe, ha az nem szegült a sötétség mellé. Én mindössze egy kicsit meg akartam kavarni Hope fejét, hogy bolonduljon belém, és ne kelljen annyit szenvednem vele. Ehelyett elengedtem magam, egészen véletlenül megnyitottam előtte az elmém, sőt, figyelmetlenségemben azt is megengedtem, hogy egy halálisten is beleakaszkodhasson Hope lelkébe, és csaknem meg is ölte őt. Utáltam sok mindent a munkámban, de a halálisteneket egyenesen gyűlöltem. Kis termetű, idegesítő lények voltak, legtöbbször a filmekben, vagy akár a kapukon is megjelentek, füles, szárnyas, csontos kis undorító, szürke külsővel rendelkeztek, akik a hozzám hasonló, vadászó személyek mellé szegődtek, és amerre elhaladtak, valakit megöltek. Öngyilkosságba kergették a megtört lelkűeket, ellopták az idősek szellemeit, gonosz dolgokat suttogtak a fülekbe, és kellőképp megnehezítették  dolgainkat. De mindez semminek számít, egy ártatlan élettel játszani többet jelent egy egyszerű kis szórakozásnál. Én pedig szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy Vöröske ártatlan, nem érzem rajta a züllés szagát, a lelke patyolatfehér, egyetlen fekete kis folt nélkül. Ha a felsőbb hatalom tudomást szerezne erről, valószínűleg örökkön örökké bűnhődnék majd, akárcsak az a pokolról szalasztott halálisten is. Rosszabb sincs, mint mikor a sötétséget és világosságot elválasztó határvonalon kell lebegned, mikor a lelkeket kitaszítják, hét napot zuhannak ezen a határfelületen, míg földet nem érnek. Ugyan a zuhanás sehol sincs az Isten okozta szenvedéshez képest, mégis elrettentő, hát ha a világ mindenségéig ott kellene feküdnünk, és minden pillanatban üvöltenünk a fájdalomtól, mikor egy halandónak is fáj valami. Kevés lelket taszítottak ide, s azok sem bírták, pár nap múlva szertefoszlottak és eggyé váltak a semmivel. A nevüket csak a krónikák említik meg néha-néha. Bármennyire is vonzódom már a sötéthez, azért nem tűnik hihetetlen jó ötletnek, hogy egyszer csak eltűnjek. Volt Damon, aztán...huss! És soha többé senkinek sem fogok az eszébe jutni. Épp ezért is reménykedtem benne nagyon, hogy semmi maradandó baja nem lett Hope-nak, s ezt az egészet letudhatjuk csendben, titkok között, ráfogva valami egyszerű, de annál hihetőbb emberi indokra. Feltehetőleg a Mester sem lenne oda a tényért, hogy szabadidőmben egy emberi lánnyal keverem a bajt, aki még ártatlan mindenféle értelemben. Elég csak ránézni, az aurája tejfehér, még soha senki nem érintette őt meg, újabb indok, amiért békén kellett volna hagynom, de nem tettem, vonzott engem, mint a mágnes.

Nem ismertem Vöröske barátnőjét, de rövid találkozásunk során egy valami világossá vált számomra, márpedig az, hogy sipítozik, úgy viselkedik, mintha mondjuk zombiapokalipszis lenne és szereti azt hinni, hogy neki is köze van az élet nagy megpróbáltatásaihoz. Pont mint az a szőke liba Kendra vámpíros sorozatában, aki bár próbálja a legjobb barátnőt játszani, mégis hozzámegy a halott csaj expasijához. Az emberek furcsa dolgokért vannak oda, ez tény, de a kitalálóknak is igencsak vad a fantáziájuk. Ott sikoltozott a fülembe, csapdosott maga körül, de a legkevésbé sem segített, miközben én felnyaláboltam az ájult vöröst, hogy minél hamarabb egy orvoshoz vihessem, kideríthessem, mennyit ártott neki a halálisten. Szerencsének tudható, hogy még nem halt meg, erős jellemre vall, volt már példa, hogy a lény egyetlen érintése is képes volt valakit a halálba húzni. Másoknak egyéb gondokat is okozott - amnézia, hirtelen kiújuló, legtöbb esetben halálos betegség, depresszió, jellemváltozás, de vált már sikeres ember bűnözővé, sőt, gyilkossá is, miután ezek a lények a gondozásukba vették őt. Nem szoktam imádkozni, de most nagyon rám fért volna, hogy a szerencse legyen a társam, s ne az ellentéte! Mindenek előtt egy kórházra kellett volna akadnom, de a másik lány nem bizonyult jó segítőnek, mert csak sopánkodni tudott, de még csak rá se nézett az ájult Eperkére. Nem mellesleg Hope egyre és egyre pocsékabbul festett, ahogy a másodpercek teltek, úgy lett sápadtabb, egyre fehéredett a bőre, szinte már egy porcelánbabára emlékeztetett, a halálisten mérge hatásba lépett, egyre fogyott az időnk. Rángott a kezemben, mint akinek komoly fájdalmai vannak, motyogott is melléje valami érthetetlent, az izmai hol megfeszültek, hol elernyedtek.
-Hol a legközelebbi kórház? - förmedtem a másik vörösre, megelégelve, hogy csak láb alatt van, de a segítőkészsége egyenlő a nullával.
-Öhm..itt..itt van egy...néhány sarokkal lejjebb - dadogott, nyilván meglepte a dühkitörésem. Ez azonban nem vicc volt, Hope akár haldokolhatott is.
-Hozd a cuccait, sietnünk kell - parancsoltam rá, s az autóm felé vettem az irányt. Ma szinte megéreztem, hogy hagyjam a motort, helyette az autót hozzam, most talán hálát is mondhatnék érte. De csak talán, mert nem fogok!

Jócskán túlléptem a sebességhatárt, eszelősként hajtottam a sürgősségire, ott pedig szinte berontottam az ajtón, karomban a mostanra már reszkető Hope-pal. A hozzánk siető nővér ijedten nézett a lányra, valószínűleg nem szokott hozzá az ilyesféle látványhoz.
-Uram, mi a baja a lánynak? - kérdezte, félrekapta a tekintetét Hope-ról, de nem volt időm válaszolni. Meglehetett, hogy talán csak percek voltak még hátra a segítség nélkül.
-Nincs időm elmondani. Szüksége van... - siettettem a nővért, az meg végre vette a lapot, beterelt minket egy kórterembe, aztán annyit dadogott, hogy hoz egy orvost, így egyedül maradtam Eperkével. A lány szinte a halál felett lebeghetett, mert mostanra már áttetszőnek hatott az arca, a szemei alatt kékes karikák díszelegtek, a szája pedig egészen elfehéredett és kicserepesedett. Muszáj volt megnéznem, a lélek nem hagyta-e még el a testét. Nem akartam megtenni azt a lépést. Nem is lett volna szabad. De képtelen voltam nézni, hogy az én balgaságomnak hála egy tudatlan ember elhunyjon. Ráadásul nem tudtam volna megmondani, miért, de olyan érzésem támadt, mintha Hope képes lenne elázni a feketeséget, ami körülvett engem. Mintha a fénye engem is arra ösztönözne, hogy jobb és jobb legyek. Ezért tettem az, amit tettem, közelebb léptem, míg a kezem nem súrolta a jéghideg kezét, aztán a tenyerembe fogtam az apró ujjait, s koncentráltam, hogy előcsalogassam a maradék gyógyító erőm, amit nem tudtak elvenni a szárnyaim levágásával sem. Amint megéreztem az erőt zubogni az ereimben, arra ösztönöztem a mágiát, hogy átküldhessem Hope testébe, ezzel visszahozva őt is a tudatba. Fehér szikrák cikáztak körülöttünk, teljes ellentétben álltak a sötét lényemmel. Fel se foghattam, mit teszek, mikor az egészet Hope szívéhez céloztam, és hagytam, hogy a megmaradt angyali erőm visszaadja a szint a sápadt arcnak. Vétkeztem, már sokadjára, de ezzel a lépésemmel is kárhoztathattam volna magam. Ám, bár annyi vér tapad a kezemhez, nem akartam, hogy Hope halála is az én vállam nyomja. Annyira még én sem vagyok szívtelen és gonosz.

Számoltam a másodperceket, közben vártam bármi reakciót Hope felől. Megint mértem az időt. Csak túl késő ne legyen! Kell lennie még egy esélynek. A fenébe is, hogy a lány neve remény! Nem lehet épp most vége! Ebben a pillanatban, mint egy reménysugár, lüktetni kezdtek az erek az ujjaim nyomása alatt, éreztem, ahogy a vér megújult erővel zubog, az erőm beleissza magát a sejtekben, megmozgatja a lebénult izmokat, egyenesen a mellkasa felé indulva. Aztán meghallottam a szíve semmivel össze nem téveszthető, egyenletes dobogását, s egy apró sóhaj hagyta el a még színtelen ajkakat. A beszorult levegő most távozott belőlem, megkönnyebbülten hunytam le a szemem. Hát mégse halt meg! Sikerült túlélnie, a szervezete legyűrte a démonmérget. Ebben a lányban van eztán erő, erős, akár a tűz. Mint a Mennyek tüze, ami feléget mindent, hogy aztán új életet teremthessen. Értem már, miért csúfolják boszorkának a többiek, annyival több akarat van ebben az apró emberben, mint bármelyik másik pomponlányban, akik órákon át ugrálnak a pályán,azt játszva, hogy ők a jobbak. Az én feladatom itt véget ért, most ideje továbbállnom, míg valaki gyanút nem fog, hadd találjon ki az orvos egy kifogást, mi lehetett az állítólagos betegség. Éreztem, hogy lépnem kell, míg Hope magához nem tér, s rá nem jön, hogy nekem is szerepem volt ebben a rosszullétben. Szerintem így is túl sokat látott már, már amennyiben emlékezni fog rá. De ha beugrik majd egy-egy kép, akkor is inkább higgye azt, hogy hallucinált vagy bevett valami gyógyszert, és ez annak a mellékhatása volt, élje a halandók életét, s soha-soha ne kelljen amiatt aggódnia, mi történt vele azért, mert megtetszett egy kitaszított szemének.
Épp ezért távoztam, mielőtt még a csinos kis nővérkén kívül bárki is megláthatott volna engem.

***

Sehol sem találtam a fránya kis vízköpőt, pedig nagyon el szerettem volna bánni vele amolyan férfi a férfival alapon. Felkészültem rá, hogy akár a pokol kilencedik bugyráig rúgom, csak hogy többé ne tehessen keresztbe nekem még egyszer. Kár, hogy ezek a lények tudják, hova kell elrejtőzni, mikor a veszély közeleg. Képtelenség megtalálni őket ilyenkor, de nem aggódtam, előbb-utóbb úgyis elő kellett bukkannia, akkor pedig nem volt kétség, hogy lecsapok rá. Addig is egyedül akartam maradni, hogy elmerülhessek a nyomoromban, amit évtizedek, sőt, évszázadok óta cipelek a hátamon. A nyugodt időtöltésem azonban hangos dörömbölés szakította félbe, kedvetlenül másztam el az ajtóig és nyitottam ki. És mégis kit láttam a falnak dőlve? Kendra állt előttem, fekete bőrruhája felcsúszott a combján, épp egy leheletnyivel volt hosszabb annál, hogy oda is belátást nyújthasson, ahova nem kellene. Bakancsba bújtatott lábát keresztbe tette a bokájánál, kezét keresztbe fonta a mellkasa előtt, kihangsúlyozva vele a melleit. A szeme azonban dühös volt, villámokat szórt, szinte felöklelt.              -Képzeld, mit hallottam ma - kezdett egyből bele, benyomakodott mellettem az ajtón, aztán levágta magát a kanapéra, ahol az imént feküdtem. - Azt pletykálják, hogy a kis boszi ma kifeküdt a parkolóban. Nem mintha ez nem lenne tökre poénos, de at is mondják, hogy te siettél a segítségére, aztán halál futtában siettetek el vele - mesélte látszólag könnyed stílusban, a körmeit vizsgálgatva. - A kérdés csak az lenne, hogy mióta tértél vissza az őrangyali énedhez és mentetted meg a kis lúzert? Mi van veled, Damon? - méregetett úgy, mintha nem is ismerne. - Amióta ide jöttünk, te meg beiratkoztál abba az osztályba, nem vagy önmagad. 
-Segítettem valakinek, ettől még nem kell ijedten a Biblia után kapni, nem fogok szenteltvizet köpni - förmedtem rá. 
-De te nem segítesz az embereknek, te hagyod őket pusztulni - kontrázott Kendra idegesítően. - Épp ezért lepett meg, hogy annál az idióta nevű lánynál mégis megtetted. Nem emlékszel még, Damon? Egy újabb lélek a pokolba, annál hatalmasabbak leszünk. Nem hiába végeztünk annyi beteggel és öregedővel.
-Ha Hope meghal, én kárhozódom - motyogtam leginkább magamnak, emlékeztetve ezzel a fejem, hogy ez nem Vöröskéről szólt, hanem csakis rólam. Pech, hogy Kendrának éles hallása van, emiatt meghallott minden egyes szót, s a reakciójából ítélve bármire is gondolt épp, az nem tetszett neki.
-Mit mondtál?! - kiáltott fel élesen. - Felfogtad, mit szóltál az imént?! Hogy engedhetted ennyire közel magadhoz azt a lányt. Mégis mit tettél, amivel kötődést alakítottál ki köztetek?
-Véletlen volt, rendben? - kiáltottam vissza. - Csak egy picit szórakozni akartam, de nem úgy sült ki. Egy rohadt halálisten pedig bekavart. Ha hagyom, hogy kiszálljon belőle e lélek, akkor kárhozatra ítélnek.
-Te összekapcsoltad az elméteket? - suttogta Kendra döbbent arccal. - És mit csináltál utána? Ha itt vagy, akkor a vörös még él. Hogyan lehetséges ez - nézett a szemembe. Leolvashatott mindent az arcomról, mert újult erővel robbant nekem. - Te meggyógyítottad??! Normális vagy?! Akkor már hagyhattad is volna. Komolyan nem tudom, mi ütött beléd, Hisz ez csak egy ember, több millió él belőlük. A Mester elintézte volna helyetted. Egyszerűen megbolondultál, ha egy halandó kedvéért előhívtad az angyali éned maradékát - tombolt őrült módjára, de semmit se sikerült kicsikarnia belőlem. Mikor rájött erre, haragosan felállt ültéből, aztán sértetten az ajtóhoz trappolt.
-Az angyalt kellene keresnünk, nem egyéjszakás kalandokba bonyolódnunk. Ne feledd, miért vagyunk itt - nyitotta ki az ajtót. - És ha még egyszer ilyent teszel, futva megyek a Mester elé. Józanodj ki, Damon. Ha ilyeneket csinálsz, őrült vagy - lépett ki a házból, ott hagyva engem.
Ha ilyeneket teszel, őrült vagy. Kár, hogy újra is megtenném, ha Hope életéről lenne szó. Tényleg őrült vagyok. 



Nem tudom, ki hogy képzelte el a halálisten lényeket, de az én elképzelésemben valahogy így néznek ki.