2017. április 17., hétfő

IV.Fejezet

Sziasztok, drágaságok!
Újabban jelentkezem, egy hónap kiesés után, amit
 szégyenlek, s pofátlanul még mentségem sincs. 
Ha tetszik a rész, iratkozzatok fel, írjatok alul.
Puszi, Writer Girl :)

*Hope*


Damon Fewer az akaratom ellenére is az agyamba férkőzött, s képtelen voltam kiszedni őt onnan. Az ágyamban fekve sokszor azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok a regényemre figyelni, a gondolataim minduntalan Damon felé terelődtek, és elgondolkodtam azon is, ki lehetett az a sötét hajú lány, akit nála találtam. Nem mintha féltékeny lettem volna, úgyse volt, most sincs és valószínűleg nem is lesz nála esélyem, még akkor sem, ha az agyam összes vészjelzése és észérve ellenére is vonzott benne az a megmagyarázhatatlan sötétség. Esztelen döntés lett volna olyan alakra bízni a gyenge, bizalmatlan szívem, aki bármikor darabjaira törheti a fekete szemei egyetlen pillantásával. Ugyanakkor kíváncsi is voltam arra, mit rejthet a veszélyes külseje, mi mindent rejtegethet a lelkében.Minden erőfeszítésem mellett se voltam képes kiüríteni kellőképp a fejem, a sötét, érdeklődő avagy  a nem odaillő gondolatok (amikre egyáltalán nem vagyok büszke) kergették egymást, az őrület szélére taszítva ezzel. Sose történt, hogy bárkire is ily módon reagáltam volna, megijesztett a reakcióm. Hisz még csak nem is ismertem kellőképp Damont, és ő sem engem, ráadásul a hírnevem nyilván megelőzött.

Képtelen voltam figyelni, egy idő után olyan érzésem lett, hogy a gondolataim szétfekszitek a koponyám, kizárják a  külvilágot, belevesztem a saját képzelgésembe, kikapcsoltam a külső tényezőket. Fekete képek szálltak meg, sikolyok, engem is sikoltásra késztetve, szenvedett a lelkem, mintha marcangolnák egy éles késsel. Összegömbölyödtem. az államat a térdemre, a kezemet a tarkómra szorítottam, ringattam magam, visítottam ahogy a torkomon kifért. A feketeség pedig csak jött egyre s egyre közelebb, láttam mögötte a bánatot, a fájdalmat, az elveszettséget, és láttam a halált, a gyilkosokat, éreztem a bűnhődést, égek a tűzben, de láttam a rengeteg vért is, a rengeteg élettelen holttestet, ahogy kihuny belőlük a fény, elvesz minden, mindhiába kiáltanak remény után. A testek fölött pedig ott őrködött egy alak, rajtuk legeltette tekintetét. A vérvörös tekintetét. A vérvörös szemek. Azt akartam, érjen végre véget a látomás,  fizikai fájdalmat éreztem a csontjaimban, égett a torkom, folytak a könnyeim, a hangom már berekedt a sok kiáltozástól. És ekkor megéreztem, hogy   valaki a fejemben turkál, rakosgatja ide-oda az emlékeim képeit, aztán jeges ujjaival a szívembe nyúl, ki akarja tépni onnan, én pedig erőtlenül lehanyatlok, ellep engem is a halál köde....

***

Hangosan kapkodtam levegő után, miközben felültem az ágyamon, az ébresztőm sivított mellettem, közben igyekeztem lenyugodni. Minden csupán egy álom volt, mégis annyira valóságosnak hatott, és megesküdtem volna, hogy még akkor is éreztem a csontos ujjak érintését. És az a vörös nézés, az valóságos volt, láttam korábban a konyhában is. Nem vagyok őrült, tudom, mit láttam és tapasztaltam. És ez az álom - még ha álom is volt, semmi több - halálra rémisztett, nem tudtam elfeledni. Még megmozdulni se voltam elég bátor, nehogy extázisba essek ismét. A bánat szaga úgy betöltötte az orrom, hogy biztosan ne tudjam elfeledni az emlékképeket, ha a képzeletem szüleményei is lehettek.

A rettegés velem maradt a nap hátralevő, nem tudtam elvonatkoztatni attól érzelemtől, hogy valaki követ az utamon, mintha hangokat is hallottam volna, de talán ez is csupán s fejemben szólt. Az egyetlen igazságnak azt tartottam, hogy valami megváltozott az utóbbi időben, valami rossz érkezett, ott volt a levegőben. Mintha már azóta érlelődött volna a dolog, hogy elkezdtem az utolsó évem, először rejtélyes módon elment az áram, aztán a piros szemű támadó, most az álom, és ne feledjük a hátborzongató hangokat se. Nekem úgy tűnt, hogy a világom fenyegeti a szörnyű vég, olyan események sora fenyegetett a bekövetkezésével, amelyet a normál elme nem magyarázhat meg. Paranoiás lennék? Talán mégis megbolondultam a folyamatos kiszolgáltatottságtól, és egyszerűen hallucinálok már. De ha így is lenne, hova tegyem a beszélgetést, amit akaratlanul kihallgattam Damon és a barátnője között? Igen, határozottan a paranoia szélén egyensúlyozom!

Ez az ijedtség az egész napomra rányomta a bélyegét, minden pillanatban figyeltem a legapróbb dologra is, felkaptam a fejem az összes neszre. Úgy nézhettem ki, akár egy ijedt őzike, mikor a hatalmas farkas ráveti magát, s az őz tudja, itt a vég, hiába próbál küzdeni ellene. Ha az aurám láthatóan kavarogna körülöttem, biztosan feketés színt öltene, akár a hangulatom, letört, megrettent, elveszett. Sabine azonnal észrevette a változást, mikor egy pillantást vetett rám, de először inkább méregetett, magában elemezte a felvetéseit, mígnem összeszedte a bátorságát, és rákérdezett:
-Jól vagy?
Két szó, összetéve egy egyszerű bővített mondattá, érdeklődve a hogylétem iránt. Semmi több, egy kérdés felém, de nekem ez sokkal többet jelentett, mint aminek szánták. Legszívesebben ordítottam volna, el akartam bújni, lehetőleg a föld alá. Ki akartam kiabálni magamból mindent: a félelmet, a fájdalmat, a kirekesztettség okozta szenvedést, a magányosságot, még ha nem is voltam mindig egyedül. Nem, nem vagyok jól, állandóan bennem él a nyugtalanság, hogy valaki, nem, sokkal inkább valami bántani akar, keres engem, s nem  a Heather féle bánásmódról beszélek itt. Az életemet követelik, tudom, ott van a zsigereimben, ott a nyomomban. Pánikolok. Sose voltam jól ebben az életben, és sose leszek boldog. De most, most érzékelek egy olyan pokolbéli gonoszságot, ami mindent megváltoztat. Kérlek. ne nézz majd őrültnek! Azonban ezt mégsem kotyoghattam ki, ezért lenyeltem a keserű pirulát, magamra erőltettem egy gyenge mosolyt, és hazudtam egyet.             -Nem aludtam túl jól, ennyi az egész - próbáltam nemtörődöm hangon válaszolni. Sabine elhitte a mesémet, békén hagyott az út további részében, hihetetlenül hálás voltam neki emiatt, nem is bírtam beszélni többet. A halántékom hasogatott, apró fekete pöttyök játszottak a szemem előtt, szédültem is, igyekeztem néhány korty vízzel rendbe szedni magam. Az igyekezetem hiábavalónak tűnt, a fény kezdett kihunyni a szemem előtt, nehezen kaptam levegőt, égett a tüdőm, a homlokom verejtékezett, egyszerre volt melegem és fáztam, nehéznek éreztem a tagjaimat. Ittasokat megszégyenítő módon tántorogtam, a fejem oldalra húzott, a hajam rám tapadt, a szemem előtt összemosódott a táj.
-Hope, sápadt vagy - ragadta meg Sabine a karom.
-Nincs bajom - tiltakoztam. - Mondtam, nyilván fáradtság az oka, mindjárt helyrejövök. Semmiség az egész.
-Hope, szinte átlátszó az arcod, ez félelmetes. A frász kerülget tőled. Talán segítséget kellene hívnunk.
-Szükségtelen - motyogtam, de ebben a pillanatban elsötétült előttem minden, összecsuklott a térdem, kalimpáltam ugyan, támaszt nem találtam. Az újabb migrén rám tört, szinte szétszakadt a koponyám, és annyira fájt minden testrészem, hogy ordítottam a kíntól. Valószínűleg alaposan megrémítettem ezzel a barátnőmet, szinte vergődtem az úton, akár rohamom is lehetett volna.

Újabb és újabb képek borították el az elmém, démoni lények sokasága, ijesztő pofájukkal, üres tekintetükkel, karmos, hosszú ujjaikkal, ahogy szétfeszítik az emberek fejét, táplálkoznak belőlük, hörögnek, undorító lé csöpög az éles fogaikról. Aztán másik vízió tűnt fel, szellemek, akik a bűnhődés és gyötrődés lángjai közt égnek, hangjuk csengett a fülemben, átéltem a sínylődésüket, ahogy a tűz perzseli őket, alaposan megkínozza mindeniket, s végül örökre eltűnnek. Létezhet ez, ez a realitás, ez vár azután, hogy kileheltük a lelkünk, esetleg mindez képzelgés?
-Damon - sikította Sabine. - Könyörgöm! Segíts!
Igen, azt akartam, hogy Damon segítsen, holott megvetettem és utáltam ezt a személyt. Szerettem volna, ha hozzám ér, akármit is tesz majd, úgy vágytam arra, hogy fontosnak tartson, éreztesse velem ugyanazt, amit éreztem előző nap is abban a pillanatban, amikor érdekesnek nevezett. Nagyot nézne Heather, ha megtudná, miket ajánlott nekem ez a különleges férfipéldány. Olyan irigy lenne rám, és milyen tökéletes is lenne, ha végre ő érezni kisebbnek magát nálam.

Erős, izmos karok emeltek fel a földről, ahol ezek szerint feküdtem, úgy tartottak, akár egy tollpihét, mintha súlyom se lenne.
-Merre találom a kórházat? - kérdezte egy férfihang, de már nem is tudatosult bennem, ki lehet az.
Lassan nyitottam fel az elnehezült szemhéjam, belenéztem a fekete szembogarakba, mosolyognom kellett hirtelen, az ajkamon pedig akaratlanul buktak ki a szavak.
-Egészen tetszel nekem.
Onnantól minden kiesett, elnyelt a fekete lepel, én pedig elájultam.              

2017. április 16., vasárnap

Kellemes Húsvétot!


Drága kicsi blogmanócskáim, a lehető legjobb, legkellemesebb és legszebb ünnepet kívánom nektek és a rokonságnak, remélem, hogy a legtökéletesebb módon fogjátok eltölteni ezeket a napokat. Mindent jót nektek Húsvétra! 
xoxo Writer Girl