2017. február 20., hétfő

III.Fejezet

Sziasztoook. :))
Újabb fejezettel érkeztem végre, három hét elmúltával.
Annyira nem lett ez se hosszú, de minden tőlem telhetőt megpróbáltam
 megtenni, hát lássuk, hogy sikeredett. 
500 megtekintés után extra résszel érkezem majd. 
UI. Iratkozzatok fel, véleményezzetek, ne felejtsetek benézni IDE se. 
Puszillak titeket. ❤❤

*Damon*



- Azzal, hogy mész össze-vissza, még nem oldódik meg a helyzetünk - dőltem hátra a sötétbarna bőrkanapén, szórakozottan nézve Kendrát, aki úgy rótta a szobát, mintha maratonra készülne, a beszólásomat követően pedig gyilkosan meresztgette rám a sötétvörös szemét. Kettőnk közül Kendra volt az, aki nehezebben viselte a beilleszkedést az emberek közé, mivelhogy hosszabb ideje is volt démon, s ez előhozta belőle a vadállatot. Ez persze nem azt jelentette, hogy időnként nem szerettem ráhozni a frászt ezekre a tudatlan emberekre, példaképp a dögös kis vöröskére, aki majdhogynem belehalt az ijedtségbe a minap. Szinte éreztem, amint a vérem felbuzog a halálfélelem érzésétől, arra kérlelve, hogy végezzek az ártatlan kis áldozattal. Ha nem tetszett volna annyira meg az az aranyos kis feje, talán meg is teszem. Csakhogy tetszett az illető, s feltett szándékom volt, hogy amíg az emberek közé kényszerülök, elszórakozom vele. 
- Nem értem. A Mester azt mondta, itt van az angyal, de mégsem találtuk még meg. Még csak nem is érzékelem az erejét - vágta le magát Kendra is egy fotelbe. Meg kell hagyni, még magának a Sötétségnek is volt érzéke egy ízléses berendezéshez. - Ha rejtőzik, hát ért hozzá - fonta össze a karját a mellkasa előtt, és mivel csak egy melltartóhoz hasonló aprócska ruhadarabot viselt, elég érdekes látványt nyújtott. Amennyiben Kendra nem lett volna a vágy és csábítás földi megtestesülése, rámozdultam volna, kiélvezve a szabadságot. De a bosszú és a vágy nem fér össze, így én sem próbálkoztam a lehetetlennel, létrehozva valami még sötétebbet. Az emberiséget így is a rossz uralta, a Mesterrel az élen, az arkangyalok bármit is tettek és tesznek ellene.  
- Egyértelműen rejtőzködik, mégis mit vártunk - vontam vállat hanyagul. - Addig úgysem megyünk el, míg elé nem kerítjük. Ő sem maradhat örökké az árnyékban, előbb vagy utóbb tesz egy rossz lépést, és akkor vége. 
- Na, de meddig kell várni rá? Tudtommal nem a türelem a fő erényem. 
- Mintha nem tudnám én azt - forgattam a szemem. 

Mikor megfogadtam, hogy az Alvilág szolgálatába szegődöm, Kendrát tették mellém, mint tanítót, aki bevezessen engem a sötét mágiába, s az angyalok ellen tervezgetett bosszúra, mely évszázadok óta forr a kitaszítottakban. Már az első pillanatban megbizonyosodtam, hogy Kendra nem az a türelmes sötét angyal, aki majd lépésről lépésre tanítgatni és magyarázni, sőt, az oktatás felét annyival letudta, hogy kidobott engem egy alvilági lényekkel teli sivár helyre, amit az emberek a pokol kilencedik bugyraként ismerhetnek. A próbákat sikerült kiállnom, túléltem minden rám szabadított veszélyt, s a Mester legfőbb segédévé válhattam. Így váltam azzá, aki most vagyok. Talán erőszakosnak mondhatnak, s az is lehet, hogy megérdemeltem mindazt, amit az angyaloktól kaptam, de szerencsésnek mondhatom magam, hogy megtanultam, mi a küzdés. 

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, én meg érdeklődve kaptam fel a fejem. Az egyéb teendőim mellett el is felejtettem az olyan iskolai feladatokat, mint a kémia Vöröskével. Nem mintha nem akarnék eltölteni vele egy kis időt, annál könnyebb lesz majd magamba bolondítani, aztán összetörni a szívét. Imádom a fájdalom okozta erőt és hatalmat, élőszeretettel táplálkozom belőle. 
- Vársz valakit? - vonta fel az egyik szemöldökét Kendra, már állt is fel, hogy ajtót nyisson. 
- Ne - álltam fel én is, de ő már az ajtónál is állt, arcán kaján mosollyal fogadta a belépő Vöröskét, aki becenevéhez illően teljesen elvörösödve állta Kendra érdeklődő tekintetét. Hát igen, egy olyan szemérmes embernek, mint Vöröske megbotránkoztató lehet, mikor szembetalálkozik a semmit se takaró toppot, apró szoknyát és térdig érő, tűsarkú bőrcsizmát viselő Csábítással. 
- Keresel valakit? - kérdezte Kendra a szokásos stílusában, ezzel csak még jobban zavarba hozva a másik lányt. 
- Ömm, Hope vagyok. Izé, Damonnal van közös feladatunk - dadogta Vöröske, megpróbálva nem bámulni a félmeztelen társát. 
- Amint látod, Damonnak más elfoglaltsága van - válaszolt flegmán Kendra, szándékosan végigmutatva magán. 
Vöröske lesütötte a szemét, maga előtt összekulcsolva a karját, láttam, hogy élete egyik legkínosabb élményét éli át. Kendra élvezettel figyelte, lakmározva a Hope szívéből felszálló, számunkra látható, de mások számára láthatatlan füstfelhőből. Gyilkosan sandítottam felé, ő pedig mindezt egy cuppantással nyugtázta. Fejezd be, üzentem neki. Majd ha úgy akarom, üzente vissza telepatikusan. Az egyik csodálatos képességünk közé tartozott, hogy mindamellett, hogy gyorsabbak voltunk, akár a vámpírok a filmekben, kilométereken belül is tudtunk egymással kommunikálni, mindössze az elménk segítségével, így akkor is segíthettünk egymásnak, ha például személy szerint épp két különböző teremben, különböző órákon voltunk. 
- Azt hiszem,...öhm, hogy én megyek. Sajnálom, ha,...öööö...,félbeszakítottam valamit - fordult meg Vöröske, hogy távozzon, de még azelőtt megállítottam, hogy tehetett volna egy lépést is. 
- Maradj. Kendra épp indulni akart - néztem az említettre, de ő dacosan lecövekelt egy pontba. Kendra úgy mustrált, mint egy bolondot. Fogalmam sincs, mit látsz benne. Alig tudtam megállni, hogy ne csikorgassam a fogam. Semmi közöd! Ne feledd, melyikünk van feljebb, emlékeztettem a nyilvánvaló erőviszonyokra, miszerint ha arra kerül sor, a Mester nekem ad nagyobb kezet. Kendra fintorogva elhúzta a száját, de hajlandó volt távozni, bár olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy félő volt, bármelyik percben kiszakadhat a helyéről.  
- Nem akartam megzavarni semmit - szabadkozott Vöröske, felemelve mindkét kezét. 
- Nem volt, mit megzavarni - rántottam meg hanyagul a vállam, az őszinte válasz önkéntelenül bukott ki belőlem, mintha Hope arra ösztönözne engem, hogy csak igazat mondjak. 
- Nekem nem úgy tűnt - kontrázott, mire felnevettem. 
- Csak nem féltékeny vagy, édes? 
- Majd ha fagy - kiáltott fel elszörnyedve, én csak még inkább nevettem ezen. Jó érzés volt viccelődni vele, egy kicsit mintha,....mintha még élnék. Ami persze közhelyes, hisz több, mint egy évtizede alvilági lélek vagyok.

Vöröske még mindig összefonva maga előtt a karjai, besétált a nappaliba, ahol aztán elgondolkodva pillantgatott a kanapéra, mintha az valami szörny lenne, ami mindjárt ráugrik.
- Félnem kéne, hogy beleülök valamibe? - célzott megint az előbbi, valóban kellemetlen hármas pillanatunkra. 
- Nem tudok róla. De ha akarsz, segíthetsz - kacsintottam rá, ő pedig undorodva felhúzta a pisze orrát, amitől olyan lett, akár egy kölyökkutya. Kölyökkutya? Miket beszélek magamban. 
Letelepedett a karfára, felhúzva maga alá az egyik lábát, eredményként a hosszú ruhájának szoknyája felcsúszott a formás lábszárán, mire nagyon szűknek kezdtem érezni a saját bőröm. 
- Összeírtam pár ötletet, hogy miről írhatnánk - vett elő egy cuki, rózsaszín mappát, belőle pedig néhány jegyzetet. Úgy vettem el, mintha érdekelne, pedig a hátam közepére sem hiányzott most a kémia, csak ha az köztem és a dögös kis vörös között megy végbe, biológiával tüzelve. Ráadásul minden kísérlete vérszegény, száraz és untató folyamatnak bizonyult, amihez nem akartam a nevemet adni. 
- Ezek pocsékok - dobtam hátra az összes lapot, szállingózva értek földet. 
- Na, és mégis mit akar előadni, kedves Mr. Tesztoszterontúltengés? - csattant fel kedvetlenül.             - Hát, ezeket nem - döntöttem a nap folyamán sokadszorra hátra a fejem. - Valami egyedi kéne. Mint mondjuk a vágyódás kémiai folyamata. Talán még szemléltethetnénk is. Elég masszívnak tűnt az a tanári asztal - húzogattam a szemöldököm fel-le. Azonnal elpirosodott az arca, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy egy emberhez képest túlságosan gyorsan, és meglehetősen erősen hozzám vágta a táskáját, annak minden tartalmával együtt. A hirtelen támadás meglepett, alig tudtam elhúzódni, mielőtt még valami maradandót okozhatott volna nekem. Hope úgy ugrott fel, akár egy anyatigris, mikor megtámadják a kölykét, vörös loknijai himbálóztak a gyűlölettel teli arca előtt, ökleit összeszorította, és megesküdtem volna, hogy szeretné belém marni a körmeit. Vagy letekerni egy hatalmas, csattanós pofont. Az egyetlen bökkenőnek az viszonyult, hogy bármit is tesz, utána képtelen leszek visszafogni a bennem élő démont, s vagy végzek vele, vagy leteperem a kanapéra, bemutatva, mire is gondoltam az előbb. Az utóbbi jobban vonzott momentán, kíváncsi voltam, mennyi tűz van a kis szerény diáklány álcája mögött, hadd égessem meg magam. 
- Annyira tudtam, hogy csak ezt akartad - visította rendellenesen magas, síros hangon. - Te is csak csúfolsz!! Én nem vagyok olyan, mint a többi lány a suliban! 
- Pontosan tudom ezt, Vöröske - léptem egészen közel hozzá, két ujjal megemelve az állát, így kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. - És épp ez tesz téged... annyira érdekessé. 
Láttam bepárásodni a szemét, fizetni mertem volna, hogy még senki se mondott neki ilyeneket. Hallottam a pletykákat. A maga módján Hope is egy kirekesztett volt, mert nem illett a többiek közé. Akárcsak én. Egy apró hiba, csorba a hírneveden, s már repülhetsz is. Hope képletesen, én magam a szó legszorosabb értelmében. A közös sors, azok az érzések, amelyeket mindketten megtapasztaltunk, azok vonzottak feléje, azért akartam tőle többet, mint az idétlenül vihogó, utcalánynak öltöző személyektől, akikkel minden utcasarkon összefuthattam. De ha olyant kerestem, aki csak távolról, de sejti, mi minden mehetett végbe bennem, mikor az angyalok kidobtak, Vöröske volt a legjobb választás. Kendra tökéletes társ volt, vérszomjas, érzelmek nélkül, csakhogy néha épp ez zavart benne. Valami hiányzott belőle, a lelkem apró maradéka, ami még megmaradt magamnak, tudta ezt mélyen belül.  

Önkéntelenül, csupán a testem reflexeire hallgatva közelebb hajoltam Hope-hoz, beszívtam a tisztasága illatát, ajkammal vészesen megközelítve az övét. Egy pillanatra minden rendben volt, és tudtam lélegezni. Aztán Hope hátralépett, és egy akkora pofont adott nekem, amitől csengeni kezdett a fülem, az arcom meg égett. 
- Mocskos állat - fröcsögte velem szemben a lány, egyetlen szó nélkül felkapta a cuccait, kifordulva az ajtón, amit úgy becsapott, mint korábban Kendra is. 
A pillanat iróniáján nevetnem kellett, hosszú évek óta először.

***

A hold feljötte után hosszú ideig járőröztem, figyelve az angyalenergiát, de akárcsak az elmúlt napokban, most sem figyeltem fel semmire. A várost álmok illata töltötte be, nyugalom és csend honolt a csillagos ég alatt. Az angyalnak nyoma sem volt. Túl okos volt hozzánk, mégis eltökéltem, hogy megtalálom. 

Ahogy az égboltot néztem, kedvem lett volna szárnyakat bontani és repülni egyet. Persze mindez nevetségesnek bizonyult, hisz az angyalszárnyaim régen odalettek, a mostaniak pedig még nem bizonyultak hasznosnak, olyannyira, hogy még sosem használtam őket. 
- Sehol semmi - jelent meg mellettem Kendra. - Kezd az agyamra menni. Talán nem jó helyt keressük. Még a Mester is elvéthetett valamit. 
- Elég valószínűtlen - ellenkeztem. - Egyelőre várjunk. 
Az egyik háznál felkapcsolódott a lámpa, feltárva a függöny mögött mozgó árnyat. Hope. Magamban elmosolyodtam. 
Várunk.                               

6 megjegyzés:

  1. Szia. :) Szerintem nem mondok újat, ha imádtam a rész minden sorát. Bár örültem volna, ha kicsit hosszabb, de nem baj. Remélem lesz extra rész is, már várom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, meglátom, hogy alakul. :)

      Törlés
  2. Extra rééééééészt! Én is itt vagyok. :D

    VálaszTörlés
  3. Szia. :) Nagyon szeretem az írásaidat, ez a blog külön kedvencem. :) Folytasd hamar!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm. Örülök, hogy a kedvedre tehetek. :)

      Törlés