2017. január 23., hétfő

II.Fejezet

Hali újra, manócskák. 
Elég hosszú, fárasztó és ne soroljam tovább napom volt, hát gondoltam,
kikapcsolódom, és írok egyet, biztos ami biztos. 
Az alatt a rövid idő alatt, amit kihagytam, újabb 100 megtekintéssel
bővült az oldal. Nem olyan kiemelkedő ez, mint más blog esetében, de én minden
apró dolgot értékelek, szóval köszönöm szépen azt a száz megtekintést is. 
xoxo Writer Girl

  *Hope*




Igen erős állóképességre vallott, hogy miután két percig megállás nélkül sikítottam, mint akit nyúznak, még nem rekedtem be, sőt, folytattam volna az opera énekesnőket is megszégyenítő kornyikálásom, ha a titokzatos, vörös szemű idegen be nem fogja a szám, és neki nem szorít a konyhapultnak. Vérben forgó szeme egy utolsót villant, mielőtt pislantottam volna, aztán semmi, eltűntek, s már nem láttam semmit, mintha csak összefolyt volna előttem a sötét világ, összeállva egyetlen mélyfekete folttá. Levegő után kapkodva kaparásztam a konyhapultot, kapkodtam a semmi után, utolsó erőmmel belevájtam körmeimet a támadó karjába, de mintha csak az acélt karmolnám, a bőr keményen ellenállt. A tüdőm égni kezdett, kiáltott levegő után, én pedig utolsó lehetőségként, kétségbeesetten, mindegy alapon hirtelen megharaptam az idegen ujjait, mire az fájdalmasan felkiáltott, s azonnal engedett a szorításon. Köhögni kezdtem, összegörnyedve a hasamra szorítottam a két kezem, és úgy pihegtem, mint aki most futotta le a világrekord maratont.

Rettegve néztem fel a fekete alakra, aki most a kezét a két combja közt pihentette, s folyamatosan, megállás nélkül szebbnél szebb káromkodások áradatát zúdította rám.
- A rohadt életbe - kiáltott dühtől eltorzult arccal, és láttam, ahogy ismét felém veti magát. Valamiféle fegyver után kaptam, megmarkoltam egy tepsit, aztán meglódítottam, ezúttal a fejét találtam el. A betolakodó felüvöltött, majd mielőtt még egyszer megüthettem volna, nekem lódult. Minden egy pillanat alatt történt. Egyszer még a pult előtt álltam, támadásra készen, a következő minutumban pedig már a falnak nyomva találtam magam, kezeim a fejem fölé szegezve, mozdulni képtelenül. Szorosan lehunytam a szemem, és imádkoztam, könyörögtem, igazából még én sem tudom kinek, hogy ne történjen semmi rossz, mert ha Paige arra érkezik haza, hogy bántalmaztak, vagy egyéb történt velem, megszakad a szíve. Sosem tartotta magát megfelelő anyajelöltnek, hiába bizonygattam az ellenkezőjét, s egy támadás teljesen tönkretenné őt. Így hát nem maradt más esélyem, magamban rimánkodtam, és vártam. Ám a támadóm nem tett semmit se, ajkát lassan végighúzta az arcomon, aztán a fülemhez érve belesuttogott.
- Nyugi, sosem bántanálak - nyugtatott, majd hirtelen elengedett, pont abban a pillanatban, mikor a lámpa ismét felkapcsolt. A fényáradat közepette hunyorogva kapkodtam a fejem, de teljesen egyedül voltam a szobában, még egy ablak se volt nyitva, mintha csak az egészet beképzeltem volna. Ha nem éreztem volna a bizsergést, ahol az idegen hozzám ért, el is hittem volna, hogy csak illúzió volt, nem több. De ahogy megpillantottam az arcképem az ablak üvegében, s láttam az arcom és a két csuklóm vörösen izzani, pont olyan vörösen, ahogy a betörőm szeme, megbizonyosodhattam, hogy minden megtörtént, bármely hihetetlennek és meseszerűnek is hatott.

Egész reggelig fetrengtem az ágyban, az álom messziről elkerült engem. Épp csak annyi időre tudtam lehunyni a szemem, hogy alvást tettessek, mikor Paige benézett a szobámba, utána pedig, mint egy éjjeli bagoly, bámultam a semmit. Reggelre egy kialvatlan, zavarodott, és nem mellesleg rettegő lányként ébredtem fel, aki még a fürdőbe se mert belépni, hátha ismét összefut a vörös szemű, hívatlan vendéggel. Persze tusolnom mégiscsak muszáj volt, és fésülködnöm is, elég röhejes alak lehettem, ahogy a forró víz alatt a fejemet kapkodom minden egyes reccsenésre és zajra. Nem is voltam babonás sem, nem hittem a természetfeletti lényekben, vagy a túlvilágban, mégis azt láttam, amit látni véltem, az pedig egy feltehetőleg, és a hangja alapján tippelve hímnemű lény volt, akinek a vörös szeme beleégett a retinámba, megkeserítve minden egyedül töltött pillanatomat. Babona ide, hit oda, ez egyáltalán nem volt hétköznapi dolog, ha csak Edward Cullen nem döntött úgy, hogy otthagyja a sikersorozat filmjét, és ezentúl végzős tinilányokra vadászik a tikkasztó kisvárosokban.

A szerencsétlen készülődésem  után a konyhába siettem, igazából rohantam, hogy minél hamarabb elhagyhassam a házat, lehetőleg épségben. Paige szokás szerint a hűtő legmélyére rejtette el a szendvicsem, hát a szememet forgatva másztam a hűtőládába a kaja után. Arra még csak nem is gondoltam, hogy megfordulva szembetalálom magam egy magas, fekete alakkal. Ezek után nem is csoda, hogy az estihez hasonlatos visítóparádé visszamutatását adtam le, ezúttal azonban nem nyomtak neki semmilyen falnak, és nem fogták be a szám, ettől mégsem nem éreztem magam kevésbé veszélyben.
- Jézusom, nyugodj már le - mordult fel egy ingerült hang, s ahogy végigmértem a sötét alakot, Damon Fewert sikerült felismernek benne, azt a Damont, akit szerencsés osztálytársamnak mondhattam, akivel már legelső nap sikerült egy percen keresztül szemezgetnek, és akinek nem okozott nehézséget bejutnia egy idegen házába, a zárt ajtók ellenére sem. - Nem megölni akarlak, sem megerőszakolni.
Hát ha ezzel esetleg megnyugtatni akart, akkor közel sem sikerült neki, már az is a frászt hozta rám, hogy azon a mély hangján kiejtette a gyilkolást. Vagy az erőszaktevést. Nem jó kezdet egy bensőséges ismerkedéshez.
- Hogy jutottál be? - találtam meg az elveszett hangom, válaszra várva rámeredtem.
- A normál emberek átlaga bezárja az ajtaját. Ti nem tartoztok ehhez az átlaghoz - vonta meg a vállát hanyagul, én meg összevont szemöldökkel néztem rá. Már hogyne zárnánk be az ajtót, ezen a részén a városnak szinte mindennapos a lopkodás meg a betörés. A nevelőanyámat ismerve reggelente munkába menet háromszor is visszafordul a kocsijától  az ajtóhoz, hogy biztos legyen a dolgában. - Mindegy is, mielőtt újabb hisztibe kezdesz, elmondom miért jöttem - támaszkodott a falnak, összefonva a karját. A szemem önkéntelenül is követte a kidudorodó izmok vonalát, egészen fel a  széles válláig. Ez a srác bármikor simán le tudta volna ütni akármelyik futballistánkat a suliból. És még csak meg sem erőltette volna magát. - Tegnap költöztünk be ide - bökött a szemközti házra. Damon Fewer, mint a szomszédom? Ajaj. - És hogy jól induljon az élet, már este elment az áram, és vissza se jött. Gondoltam átlépek, megkérdezni, hogy nálatok van-e, hogy javítsak már a második napon, vagy ne. Bár ha tudtam volna, hogy te laksz itt, kétszer is elgondolkodom a dolgon.
- Hú, hát kösz - nevettem fel keserűen. - Ennél szebbet még nem mondtak nekem.
- Ha feltűnt volna, nem bókolni jöttem neked - vágott vissza keményen. - Csak egy igen vagy nem kell.
Válasz gyanánt idegesen rácsaptam a kapcsolóra, mire a reggeli napsütésben mesterséges fénysugarak öntötték el a konyhát. Felvontam a szemöldököm, mintha az érdekelne, hogy megkapta-e a válaszát. Damon lenéző félmosolyra húzta a száját, aztán megfordult, és kisétált, még volt képe inteni egyet. A fogamat csikorgatva intettem be a hátának, egy egyáltalán nem hölgyhöz illő, igen hosszú megjegyzés kíséretében. Ő még ezen is csak nevetett. Akkor ezt megbeszéltük.

Később, a suliba menet a buszon még mindig fortyogtam legbelül, még Sabine számára is feltűnt a szokásosnál is komorabb hangulatom. Nem mertem neki beszámolni az este történtekről, féltem, hogy simán kinevet, vagy közli, hogy hülye vagyok, és akkor tényleg teljesen egyedül maradnék a ,,nagyvilágban''. A hangulatingadozásomra vonatkozó válaszom simán letudtam egy fejfájással, utána pedig beletemetkeztem a rajzfüzetembe, amibe végig sötét, gonosz alakokat rajzolgattam, hol vörös szemekkel, hol pedig olyan karikatúrákat, amik rettentően hajaztak egy d betűvel kezdődő keresztnevű személyre. Legalább a haragomat képes voltam úgy ahogy kiadni magamból, ám a pillanatnyi béke már meg is változott, mikor kémia órán azzal állított be a tanár, hogy majd párokra oszt minket, méghozzá véletlenszerűen, aminek hatására pont Damont voltam köteles elkapni, és pont vele kellett majd végigszenvednem az egész tanévet, heti három kémiaóra mellett.
- Helló, Hisztiske - köszöntött, mikor kedvetlenül levágódtam melléje. Reakcióra se méltattam a megnevezést, előkaptam a füzetem, és jegyzetelni kezdtem a feladatot, gondolván, majd megcsinálok mindent egyedül. Könnyű volt minden. A víz reakciója vasoxiddal és sósavval. Nem is feladat egy olyan tanulásmániás könyvmolynak, mint amilyen én is voltam. Pillanatok alatt levezettem a teendőket, aztán kezdhettem is neki a gyakorlati résznek. Amit persze a bűbájos padtársamnak muszáj volt meghiúsítania, mert úgy gondolta, teljesen elfogadható és helyénvaló, ha mindenféle magyarázat nélkül  elveszi a füzetem és elkezd pirkálni belé mindenféléket, többek között pirulásra késztető megjegyzéseket az aznapi pólóm V kivágására, és a dekoltázsomra való rálátásra. Nem is tudtam, hogy megüssem, vagy inkább hagyjam a fenébe.
- Add vissza a füzetem - sziszegtem neki, közben figyeltem, hogy néz-e a tanár.
- Nyugi, Hisztiske, lehet venni ilyent mindenhol - kacsintott felém, majd pofátlanul visszatért a mellrészem rajzolgatásához. Szemét, perverz disznó!
- Nem érdekel, kell a füzetem - csaptam a karjára. - Feladatot kaptunk, ami nem az, hogy a  perverz megjegyzéseidet hallgassam a külsőmről.
- Nem kell agyvérzést kapni, Hisztiske. Egy egész óra áll rendelkezésedre - forgatta a szemét, nekem pedig komolyan elegem lett ebből a pocsék becenévből.
- Van tisztességes nevem, ami közel sem Hisztiske - vágtam oda sértődötten, majd a kezemre feküdve elfordultam tőle meg a hatalmas egójától.
Egy percig nem szólalt meg, én pedig nem is figyeltem arra, pontosan mit is tesz. Valahol mélyen megbántottak a megjegyzései, ha sértőnek tartotta őket, ha nem. Persze  Mit is vártam, biztosan tudott már minden kósza pletykát rólam, meg a nem is tudom milyen szokásaimról a patkányokkal és békákkal. Ha igazán hatalmas szerencsém volt, akkor magától Heathertől szedett fel morzsákat. Talán még a névért is az a csaj a felelős. Emlékszem, Heather is valami hasonlónak nevezett, még kilencedik elején, az évkezdő ünnepségen. Sőt, ez a ,,mindenhol vehetsz ilyent" szituáció is erősen deja vu érzést kelt bennem. Egyértelműen lerí az egészről pomponkisasszony közreműködése.

Úgy voltam akkoriban a tanulással, hogy muszáj, mert valami jövőt is akarok majd magamnak. Már akkoriban szállni kezdtek rólam a totálisan irracionális és elképzelhetetlen kijelentések, hát tényleg csak teljesen a kötelesség hajtott. Senkit sem ismertem az új osztályból, csupán foszlányokat hallottam arról, hogy a város összes pénzeszsákjának porontya egy helyre tömörül össze. Eleinte még bíztam benne, hogy majd minden megváltozik és minden más lesz, de már az első három percben döntöttem arról, hogy életem legkegyetlenebb négy éve fog itt eltelni. Érthetetlen okokból megvannak azok a puccos szokások, hogy minden alkalommal kiöltözve kell megjelenni az első napon, a lányoknak kötelező szoknya, méregdrága magassarkú, belőtt haj, három kiló smink, annyi ékszer, hogy megnyúlik s bőröd, márkás táska, hogy mindenki lássa, te nem akárki vagy. Ennek a szépségideálnak azonban megfelelni kicsit sem egyszerű, ha örökbefogadott gyerek vagy, akinek a nevelőanyja éjt nappallá téve gürcöl egy minimálbért fizető étkezdében. Ebből persze egyenesen és visszautasíthatatlanul az következik, hogy nem lehetsz tagja eme felsőbbrendű, pénzben fürdő és valószínűleg aranyat evő társadalomnak. Ez az egyik csodálatos oka, hogy ennyire tökéletes kitaszított lettem.

Elkövettem azt a végzetes hibát, hogy kilencedik első napjára farmerben és tornacsukában mentem. Igazán nem kellett volna. Már akkor mindenki figyelmébe kerültem, mikor letettem a lábam a gránittal kirakott parkoló kövére. Körülöttem mindenki úgy festett, akár egy magazin címlapfotóján szereplő modell, én pedig esetleg elmentem volna a lánynak a szomszédból. Az osztályomhoz éve pedig csak romlott a helyzet.  Ott pedig mindenki minimum egy kis estélyre készülhetett, tökéletesen megoszlottak az arányok a dúsgazdag, pénzes, középkategória és a lúzerek társasága között. Én pedig sajnálatomra az utolsó részlegbe szorultam, amivel mondjuk simán meg is barátkozhattam volna, ha valaki, aki hercegnőnek nem képzeli magát, úgy nem dönt, hogy már szemetesnek is elmehetek, és szó szerint képen nem önt az eperturmixa maradékával. A hajamtól a cipőm orráig csepegett rólam a rózsaszín trutyi, beborította a pólót, amin Paige órákig szenvedett, hogy legalább félig menőnek hasson.  Más pedig csak úgy megszégyeníti a munkáját.
- Te leöntöttél engem - mondtam neki hitetlenül, Heather pedig csak csúfondárosan vihogott, körülötte mindenki követte a méhkirálynőt.
- Nyugi, Hisztizsák, ilyen rongyokat bármelyik féldolláros turkálóban talál az ember - felet gonoszul, aztán ott is hagyott engem, mindenki előtt megszégyenítve.

Szóval ez a története annak, mennyire is rajongom én az ilyesféle, jellememre utalni próbáló megszólításoknak, amit Damon figyelembe se vett, még illemből sem, miszerint ismeretlen személyeket nem kritizálunk. Bár manapság az illem és az ember két külön úton jár, ahogy a mellettem ülő srác és a cseppnyi jószívűség is. Erről az alakról itt második találkozásra annyit tudtam volna mesélni, hogy egoista, és rettentően tapintatlan. Velem mindenképpen.

Valamikor az eltelt öt percben aztán leesett Mr. Sötétnek, hogy átkozottul rosszul eshettek a szavai, mert utána meg bökdösni kezdett egy tollal. Ráadásul megállás nélkül.
- Hagyj már - sziszegtem rá, épp csak felé pillantva.
- Nem kell kiakadni, na, Hisz... - harapta el a mondat végét. - Tudod, elég nehéz máshogy szólítani, ha egyszer nem tudom a neved.
- Mi? - meredtem rá, várva, hogy közölje, csak viccelt. - A tanár is felolvasta a teljes nevem, te degenerált. Nem ezen a világon éltél közben?
- Mondjuk, hogy jobb dolgom volt - vont vállat tök lazán, elém csúsztatva a meggyötört noteszkém.   - Remek, akkor foglalkozz ezután is azzal - vágtam oda, és inkább a gyakorlattal kezdtem törődni, amit sikerült jelesre megcsinálnom az óra végéig. Csengetéskor már meg is nyugodtam, de hát nem is
Hope lennék, ha a világmindenség össze nem esküdne ellenem.

Már javában pakoltam, mikor a tanár méltatlankodva összecsapta a kezét.
- Gyerekek, értem én, hogy alig második nap, de viselkedést várok - dorgált minket, mint egy nagyapa az unokáit. - Amiért végződök lettetek, még nem jelenti, hogy lazsálhattok is szükségszerűen. Az iskola azért van, hogy tanuljatok. És mind azt tudjátok, igen fontos a kémia, hogy el tudjatok helyezkedni az államban bárhol. Tehát, hogy ne unjátok az órákat annyira, feladatot osztok ki a pároknak. - Ennél a mondatnál rettegve bámultam Damonre. - A feladat pedig abban lesz, hogy magyarázzátok meg valamelyik kedvenc érzésetek kémiai reakcióját. Határidő a téli szünetig. Tessenek komolyan venni, a félévi jegyetek múlik ezen.
El se hittem a hallottakat, leblokkolva álltam, míg a ,,párom" mellém nem lépett.
- Hát, Vöröske, úgy tűnik, nem szabadulsz tőlem egyhamar.
- Vöröske? - húztam össze a szemem.
- Most miért? - kérdezte ártatlanul. Ártatlanul? Aha, persze. - Arra kértél, ne nevezzelek hisztisnek. Ráadásul a vörös illik hozzád. A hajad színe is az - húzta meg az egyik tincsem. - Mondtam már, hogy imádom a hajad?
- Most állj le - téptem ki a kezéből a hajam, ezzel jó pár szálat ki is téptem. - Inkább tűnj el - löktem félre, hogy kiférjek az ajtón.
- Később találkozunk, Vöröske - kiáltott utánam jókedvűen.
- Hope - üvöltöttem vissza. - A nevem Hope.
Azonnal meg is bántam, hogy reagáltam rá, mert a képét látva rájöttem, hogy kezdetektől ez volt a célja, tőlem akarta kicsikarni a választ. Sikerült is neki, mert rendesen becsapott.
Légy átkozott, Damon Fewer!