2017. július 8., szombat

VI.Fejezet

Cijasztooook!
Újabb életjelet küldök, egy fejezet képében. Elég rég publikáltam
már részt, úgy egy hónapja is lehet már. Na, minden esetre
ismét itt vagyok, és a rész is. Remélem, tetszeni fog az írásom.
A feliratkozókat is köszöntöm, még ha a végén is, igyekszem nem 
csalódást okozni. 
Hatalmas ölelés! :)

*Hope*


A pár napig szinte elviselhetetlennek ható fejfájásomat leszámítva szinte semmi se volt, ami a pár napja történt rosszullétemre emlékeztetett volna. Az orvos az egészet egy apró vércukorszint esésnek tulajdonította, nekem pedig nem volt merszem bevallani a látomásaimat, nehogy a végén szkizofréniával egy félredugott helyen találjam magam az őrültek között. Azóta a nap óta Damon teljes erőbedobással kerülni kezdett engem, mint a leprást, elült mellőlem az órákon, valahányszor beszélni akartam vele a kémiaprojektünkről, mindig más és más lánnyal találtam meg, így inkább halasztottam. Ráadásul az ájulásom után képtelen voltam elvonatkoztatni attól az érzéstől, hogy valaki állandóan figyel engem, mindenhol szemeket éreztem magamon, még a fürdőszobában, a tusoló alatt állva is. Paranoiás lennék? Mégis, ha az egész szimpla félelemként írható le, akkor is bennem maradt a kételkedés, hogy az állítólagos betegségem csupán a stressz és a meleg rovására volt írható. Mindamellett azt se tudtam hova tenni, hogy Sabine beszámolója alapján hulla sápadtan vittek be a kórházba, alig pár perc elteltével pedig makkegészségesen távoztam onnan. Legjobb barátnőm kisírt szemekkel ugrott a nyakamba az utcán, esküdözött rá, hogy azt hitte, meghaltam vagy infarktusom van, továbbá azt is elmesélte, Damon miként vitt be engem, aztán milyen sietve távozott onnan, és igen feldúltnak tűnt, mintha csak lopáson kapták volna.  Nem volt értelme az egész történetnek. Amióta csak megkezdődött ez az év, semminek sem volt értelme! Mégis, el akartam nyomni magamban a paranoiámat, nem akartam, hogy Paige miattam is aggódjon kelljen, hisz elég volt a munka a fejére. Magamba zártam mindent, elnyomtam az oktalannak nyilvánított rettegésem, s éltem tovább a napjaimat, ahogy azt a West Gimi kitaszítottjának élnie kell. És ment is minden a maga módján, az éveim során rákaptam, hogyan kell hallgatni, tűrni és rejtőzni, ha a szükség úgy kívánja. Az álarc, amit felvettem egészen a mai napig nem repedt meg, hiába is szurkáltak, piszkálódtak hátulról, akasztottak el, öntöttek le mindenfélével, az álarc sziklaszilárdan bírta a megpróbáltatásokat. Csakhogy ma beléptem az osztályunkba, oda, ahova az ember halálérzéssel lép be, mintsem életörömmel, aztán felfigyeltem az elém táruló képre, s úgy döntöttem, itt a vége. Már régen itt volt az ideje, hogy az igazi Hope Collins végre a felszínre törjön egyszer s mindenkorra.

Előző nap éjjel megint rosszul aludtam forgolódtam a láthatatlanul leskelődő szempár súlya alatt, alig szunnyadtam el egy cseppet, valami nesz, aprócska kis suhanás felriasztott az álmomból, utána pedig már nem is bírtam lehunyni a szemem, értelmetlen lett volna. Reggelre szörnyen fáradt, rosszkedvű és gyenge lettem emiatt, semmihez se volt kedvem, csak feküdni az ágyban, magamba tömni fél kiló csokis fagyit, megnézni valami romantikus filmet és nem törődni a külvilággal, ami körülöttünk zajlik. Mégse lett volna ajánlatos pár most, az iskola kezdetekor kimaradni. Meg kellett emberelnem magam, hogy előkeressem a maradék erőm és bevánszorogjam az én egyszemélyes kínzókamrámba. Biztos lehetek benne, hogy ha Dante látta volna, mi folyik itt, a poklot leginkább a West Gimnáziumhoz hasonlatosan írta volna le. Az emberek, mint kiéhezett vadak várnak az áldozatukra, hogy majd rávethessék magukat, szétcincálhassák, a végére pedig semi, de semmi se marad belőle, amit érdemes lenne még komolyan venni. Hát nem ez történik a pokolban is, az ember ott nem szenved a saját és mások bűnei alatt?  Nem azt várják, mikor törik meg végképp, hogy majd manipulálni lehessek? Nem pont úgy történnek a dolgok, mint minálunk? De, pontosan. Ez az iskola egy börtön, egy fegyház, ahova ha belépsz, sose mész ki innen a régi önmagadként, vagy erősebb és kegyetlenebb leszel, vagy egy újabb erőtlen talpnyaló a trónon ülők lába előtt.

Nem akartam már úgy kezdeni a reggelem, ahogy tettem, azt figyelve, mennyire érdektelen vagyok mások szemében, mennyire nem érdekelnek az érzelmeim semmit se ebben az életben. Mégis megtörtént, de hát mit is érezett volna az ember, mikor belép az ajtón, és az első, amit megpillant, az őt kínzó szépségkirálynő, aki épp annak a fiúnak az ölében ül és nyalakodik vele, aki pár napja még NEKEM tette a szépet. Sejtettem, hogy nem várhatok többet Damon Fewertől, mégis rosszul esett, hogy bár azt mondta nekem, érdekes vagyok a szemében, a karjában cipelt el az orvoshoz, minden pillanatot megragad, hogy cikizzen és obszcén dolgokat suttogjon a fülembe, egy olyannal hetyeg mindemellett, mint Heather. Ez határozottan egy gyomorba rúgás volt a részéről, egyértelmű jelzés, hogy ne is várjak semmit a lopott pillanatoktól, mert érdektelenek voltak az ő szemében.  Ennek ellenére azért legyökerezett lábakkal álltam egy helyben, meredten néztem a párocskát, mintha csak szellemet látnék. Fel se figyeltem a körülöttem nyüzsgő-mozgó emberhadra, míg egy igen kedves egyed fel nem döntött a lábamról, olyan haddal vonult el mellettem. A leeső könyveim puffanása fülsüketítőnek hatott, nyikkantam egyet, mikor a térdemet és a tenyerem felsértette a mocskos fapadló. Mindenki felém fordult, még Heather is megfordult Damon ölelésében, hogy aztán jót kacagjon a szánalmas kinézetemen.
-Nézzétek, srácok, megjött Hope. Szia, boszibaba, hogy vagy? - csúfolódott öntelten. Beszólását hatalmas nevetés követte, még Damon is lesajnáló mosolyra húzta a száját, ezt látva könny futott a szemembe. Még hogy érdekesnek talál, egy fenét, csak gonoszkodott ő is, ahogy itt mindenki más! Ki tudja, talán még fogadott is, mennyi idejébe telhet meghódítani engem, mielőtt rájönnék az igazi szándékára.
-Remekül, köszönöm - álltam fel, összeszedve minden maradék méltóságom. - Elvégre én egy érdekfeszítő alak lennék, miért is érezném magam rosszul - céloztam a szavaimat egyenesen Damon felé. Látod, Damon, tartom magam, még te se győzhetsz le, harcolok, amíg bírok. A srác arca még csak meg se rezdült, ült tovább, fekete szemének mélységét belém mélyesztve. Ha valaki, hát ő egy remek színész, azt el kell ismerni. Kár, hogy magamon tapasztaltam ki a remek színészi tehetségeit. - Szia, Damon - szóltam most a szemétládához. - Hogy van Kendra? Mostanában is ilyen...vetkőzős? Legutóbb nem sok ruha volt rajta, mikor nálad járt.

Tudtam, hogy ezzel elértem, amit akartam. Heather úgy ugrott ki az említett srác öléből, akár egy lepráséból. Nem csoda, a hercegnő utál veszteni, és én most visszavágok, megnézem, hogy életében először ő is alul legyen valakivel szemben. Legalább egy apró pillanat elejéig úgy érezhettem, végre én is irányítok ebben a játékban.
-Ki az a Kendra? - sipított kikerekedett szemekkel.
-Ó, te nem is tudod még? - tettem az ártatlant, de legbelül remekül szórakoztam ezen. - Kendra Damon nagyon jó barátja - hangsúlyoztam ki a nagyon szót. - Amikor nála voltam a kémia miatt, ott volt a lány is. És nem igazán volt felöltözve.
Heather arca egyre jobban vörösödött, míg olyan nem lett, mint egy főtt rák, aztán utálkozó tekintetet vetett rám, Damon felé sértődötten pillantott, s a haját dobálva a helyére viharzott. Minden szempár rám szegeződött, leolvasható volt a fejemről, hogy végre elégedett vagyok a helyzettel. Ezúttal én maradtam talpon a viharban, és így is volt jól. Bármi is ütött belém, magamban eldöntöttem, hogy igyekszem visszaadni a rengeteg sértést, ami engem ért. És ha egyszer sikerül mindent törlesztenem, én leszek az, aki a polcról tekint le másokra.

Vigyorogva foglaltam helyet a padomban, az egyetlen visszaütő az lehetett, hogy pont Mr. Mocskos Nőcsábász Szoknyapecér mellé kellett letelepednem, mégsem akarta ez lerombolni a hirtelen felépített örömfalam. Még akkor is vadalmaként virultam, mikor bejött a tanár és nekikezdett az unalmas tananyagnak. Kémia. Blah! A legutáltabb dolog egész életemben!
-Nagyon rossz voltál - súgta oda nekem Damon az óra felénél, ám ajkán szórakozott mosoly játszott.   -Volt kitől tanulnom ezt-azt - szóltam oda, lassan végigmérve őt, ezzel is jeleztem, hogy kire is gondolok éppen, kitől szedtem a trükköket.
-Tetszett - nyögte a fülembe, keze felfedezőútra indult a combomon. Megfeszültem, az idegeim pattanásig feszültek, éreztem magamon a tekinteteket, de a tanár érdekes módon nem szólított meg minket, Damon pedig egyre feljebb simogatta a lábam. - Nem hazudtam, mikor azt mondtam, más vagy, mint a többi. Épp ezért vagy te a nyerő nálam.
-Inkább hanyagolnám ezt a nyerési lehetőséget - söpörtem le magamról a kalandozó ujjakat. Halkan elkuncogta magát, rázkódott a válla, a szemét nem vette le az arcomról. Igyekeztem teljesen komoly lenni, újra felvenni a rideg kőmaszkot, ám a forró nézése nem segített benne. Nem értettem, idegesített, az istenért is, az előbb még Heather torkán nyomta le a nyelvét! Ne várja el, hogy ugrom, mikor ő úgy fütyül, azt nem tőlem fogja megkapni.
-Egyébként Kendra és én nem vagyunk együtt, ezt már mondtam. Neked bármikor szabad vagyok - kacsintott oda. - Csak szólnod kell.
-Mindenképp - morogtam unottan. Majd pont ő lesz az első, akivel valami komolyabb is lesz köztünk. - Csak tudod, ahhoz még nincs elég hideg.
-Hogy érted ezt - vonta fel a szemöldökét kérdőn és értetlenül.
-Mert, tudod, előbb a pokolnak is be kéne fagynia, minthogy tőlem te bármit is kapj.
Ezzel megfogtam, bár a mosoly nem olvadt le az arcáról, de most sokkal inkább büszkévé vált, mint lenézővé. Pont úgy nézett rám, akár tanár a tanítványára. Igen, jól látod, bennem is van ez-az, amit még nem tudsz, gondoltam.  Azért én se vagyok olyan esetlen, amilyennek előre tűnök. 

Óra végéig nyugton is hagyott a beszólásom követően, meglepően távol maradt, nem lépte át a személyes határom. ezért hálás is voltam mindenképp, elég volt Heather, aki majd' kiégette a hátam, úgy nézett végig, nem volt kérdés, hogy látta-e, amint Damon taperol, vagy legalábbis azt, ahogy szinte rám tekeredik. A csengő hangjával megindult, kis híján kicsapta a szemem hosszú hajával, mikor elcsörtetett mellettem, becsapva maga után az ajtót. Ennek lesz még visszhangja, új pletykatéma szagát éreztem a levegőben.  Méghozzá igen pikáns pletyka illatát.
-Imádkozhatsz, Hope, Heather nem hagyja annyiban - szólt valaki a hátam mögül. Egy másik is rákontrázott:
-Megkeseríti az életed.
-Jobb, ha félsz - jött a harmadik. - Neked most annyi.
-Ne aggódj, Vörös, nem engedlek magam mellől - simított Damon végig az államon.
-Tudod, nem történt volna mindez meg, ha nem lennél ekkora állat, hogy hajkurássz mindenkit, aki él, lélegzik és nőnemű - fejtettem le magamról az ujjait.
-És akkor mi lenne az érdekes a sivár életemben? - nevetett fel.
-Őszintén remélem, egy nap megtalálod azt a lányt, aki miatt jobb leszel.
Erre a mondatomra Damon hirtelen elhúzódott, arca komorrá és zárkózottá lett, ajkát összeszorította, kizárt mindenkit, ahogy ezelőtt is tette, de most még inkább magába fordult.
-Ez nem fog megtörténni - állt fel és ment ki az osztályból.
Mindezt követően egyszer se láttam őt többet.

***

Az óráim végéig minden rendben ment, sikerült elkerülnöm minden konfliktust. Igaz, Damon is került, ő se került elém, egyetlen pillanatra pillantottam meg, akkor is Kendra társaságában volt, és veszekedtek valamin. Nem mentem oda, nem avatkoztam bele, nem tartozott rám. Igyekeztem annyira láthatatlan lenni, amennyire csak lehet, főleg miután Sabine figyelmeztetett, hogy Heather tervez valamit a barátnőivel ellenem. Ezt előre sejtettem, hát inkább lapultam, mint a nyúl vadászat esetén. Hazafele tartottam, egyedül, mert Sabine a könyvtárban ragadt. Utáltam egyedül sétálni az utcán, végig kellett mennem egy kihaltabb sikátorszerűségen, ahol valamikor gyár működhetett, mostanra azonban az utcagyerekek lakták be. Gyakorta megtámadták az egyedül lévő embert, félelemmel telve lépkedtem, minden neszre felkapva a fejem. És ebben a pillanatban, mint villám a tiszta égbolton, végighasított a fejemen a fájdalom, elkapott az émelygés, muszáj volt megállnom és kétrét görnyednem. Most még rosszabb volt, mint első két alkalommal, de a látomás elmaradt, csak a vér dobolt a fülemben. Feltápászkodtam, léptem kettőt, s megint összegörnyedtem, a szúrások olyan intenzívek lettek a halántékom táján. Újabb két lépés. Újabb égető érzés a fejemben. Képtelen voltam ismét megmozdulni, nem is mertem. Csakhogy a hátam mögött ekkor kavicsok zörgését hallottam, lépteket, valaki somfordált utánam. Én pedig itt álltam, ziháltam, várva, hogy támadjanak rám. Nem engedhettem, hogy rajtam üssenek, Paige nem bírta volna ki.

Ismét feltápászkodtam, összeszedve minden maradék tartalékomat, s bár minden megtett méter után úgy éreztem, összeesek, mentem tovább és tovább, míg rá nem tértem az ismerős utcácskánkra, ott aztán nekitámaszkodtam egy fának, addig pihenve, míg már valamennyire jobban éreztem magam, hogy hazatérhessek. Attól az érzéstől azonban nem tudtam elvonatkoztatni, hogy valaki figyelt engem egész úton.            

2017. július 7., péntek

Új blog!!


Sziasztoook! Újonnan jelentkezem errefelé, mert hát nem haltam meg. Ahogy a címből is látszik, egy ÚJ ÚJ ÚJ blogról lesz szó itt, mivelhogy befejeztem a Visszhang történetem, és nem tudtam megállni, újjal helyettesítem. Ez a történet is egy cuki kis szerelmes, romantikus, izgalmas dolognak indul, remélem, sikerül is ezt kihozni belőle. Itt a fülszöveg: 

Egy nap apa azzal állított haza, hogy lesz egy vendégünk az ünnepekre, ez a vendég pedig történetesen nem volt más, mint a volt barátnőjének a fia. Amikor a srác belépett az ajtón, azt hittem, menten megáll a szívem. Hihetetlenül nézett ki, csupa izom volt, tele tetoválással, ráadásul üvöltött róla, hogy vonzza a veszélyt, mégis, ez tette őt menthetetlenül vonzóvá a szememben. Aztán a srác kinyitotta a száját, az álom pedig odalett. Kyle Langford egy bunkó. Amióta csak megérkezett, megállás nélkül szekál, minden pillanatában belém rúg és megkeseríti az életem. Ki nem állhatom, de ugyanakkor nem tudok ellenállni neki, és utálom, hogy nap mint nap undorral telve méreget, látványosan kerül engem és a szemem láttára henceg a szebbnél szebb barátnőivel. Mellette mégis úgy érzem, végre élek. Csak két hónapra maradna nálunk, míg sikerül egy új lakást keresnie magának. Előre éreztem, hogy ez egy mozgalmas két hónap lesz számomra. És nem is tévedtem akkorát. Kyle Langford fenekestől felforgatta az életem.  

Érdekel titeket?? Ha érdekel, akkor  ideideide kattintva megtalálhatjátok. Hamarosan kint lesz az első bejegyzés. Addig is puszi nektek, Writer Girl. :) 

2017. június 2., péntek

V.Fejezet

Sziasztok, manócskák! 
Több, mint egy hónapja nem volt új rész, ezért akartam 
most megírni egyet. Úgy szégyenlem magam, pedig megannyi 
ötletem volt, csak akaraterőm nem. Azt se tudom, ezentúl hogy lesz, 
mert ugyan még csak 2 hét van a suliból hátra, nyárra munkát
vállaltam, de próbálkozom attól még blogolni is, nem hagyom el magam. 
UI. Köszöntöm az újabb feliratkozókat, és köszönöm az 1000+ oldalmegtekintést is.
Tudjátok, mi a dolgotok! 
xoxo Writer Girl

*Damon*


Tegnap este elkövettem egy igen nagy hibát, pedig igazán vigyáznom kellett volna, hiszen mindenkinél jobban tudom a parancsolatokat. Aztán elkövettem ugyanazt a baklövést ma is, csak most  az akaratom ellenére. Tisztában voltam vele, hogy még nekünk, alvilág lényeknek sem szabad beleavatkoznunk egy ártatlan ember életébe, ha az nem szegült a sötétség mellé. Én mindössze egy kicsit meg akartam kavarni Hope fejét, hogy bolonduljon belém, és ne kelljen annyit szenvednem vele. Ehelyett elengedtem magam, egészen véletlenül megnyitottam előtte az elmém, sőt, figyelmetlenségemben azt is megengedtem, hogy egy halálisten is beleakaszkodhasson Hope lelkébe, és csaknem meg is ölte őt. Utáltam sok mindent a munkámban, de a halálisteneket egyenesen gyűlöltem. Kis termetű, idegesítő lények voltak, legtöbbször a filmekben, vagy akár a kapukon is megjelentek, füles, szárnyas, csontos kis undorító, szürke külsővel rendelkeztek, akik a hozzám hasonló, vadászó személyek mellé szegődtek, és amerre elhaladtak, valakit megöltek. Öngyilkosságba kergették a megtört lelkűeket, ellopták az idősek szellemeit, gonosz dolgokat suttogtak a fülekbe, és kellőképp megnehezítették  dolgainkat. De mindez semminek számít, egy ártatlan élettel játszani többet jelent egy egyszerű kis szórakozásnál. Én pedig szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy Vöröske ártatlan, nem érzem rajta a züllés szagát, a lelke patyolatfehér, egyetlen fekete kis folt nélkül. Ha a felsőbb hatalom tudomást szerezne erről, valószínűleg örökkön örökké bűnhődnék majd, akárcsak az a pokolról szalasztott halálisten is. Rosszabb sincs, mint mikor a sötétséget és világosságot elválasztó határvonalon kell lebegned, mikor a lelkeket kitaszítják, hét napot zuhannak ezen a határfelületen, míg földet nem érnek. Ugyan a zuhanás sehol sincs az Isten okozta szenvedéshez képest, mégis elrettentő, hát ha a világ mindenségéig ott kellene feküdnünk, és minden pillanatban üvöltenünk a fájdalomtól, mikor egy halandónak is fáj valami. Kevés lelket taszítottak ide, s azok sem bírták, pár nap múlva szertefoszlottak és eggyé váltak a semmivel. A nevüket csak a krónikák említik meg néha-néha. Bármennyire is vonzódom már a sötéthez, azért nem tűnik hihetetlen jó ötletnek, hogy egyszer csak eltűnjek. Volt Damon, aztán...huss! És soha többé senkinek sem fogok az eszébe jutni. Épp ezért is reménykedtem benne nagyon, hogy semmi maradandó baja nem lett Hope-nak, s ezt az egészet letudhatjuk csendben, titkok között, ráfogva valami egyszerű, de annál hihetőbb emberi indokra. Feltehetőleg a Mester sem lenne oda a tényért, hogy szabadidőmben egy emberi lánnyal keverem a bajt, aki még ártatlan mindenféle értelemben. Elég csak ránézni, az aurája tejfehér, még soha senki nem érintette őt meg, újabb indok, amiért békén kellett volna hagynom, de nem tettem, vonzott engem, mint a mágnes.

Nem ismertem Vöröske barátnőjét, de rövid találkozásunk során egy valami világossá vált számomra, márpedig az, hogy sipítozik, úgy viselkedik, mintha mondjuk zombiapokalipszis lenne és szereti azt hinni, hogy neki is köze van az élet nagy megpróbáltatásaihoz. Pont mint az a szőke liba Kendra vámpíros sorozatában, aki bár próbálja a legjobb barátnőt játszani, mégis hozzámegy a halott csaj expasijához. Az emberek furcsa dolgokért vannak oda, ez tény, de a kitalálóknak is igencsak vad a fantáziájuk. Ott sikoltozott a fülembe, csapdosott maga körül, de a legkevésbé sem segített, miközben én felnyaláboltam az ájult vöröst, hogy minél hamarabb egy orvoshoz vihessem, kideríthessem, mennyit ártott neki a halálisten. Szerencsének tudható, hogy még nem halt meg, erős jellemre vall, volt már példa, hogy a lény egyetlen érintése is képes volt valakit a halálba húzni. Másoknak egyéb gondokat is okozott - amnézia, hirtelen kiújuló, legtöbb esetben halálos betegség, depresszió, jellemváltozás, de vált már sikeres ember bűnözővé, sőt, gyilkossá is, miután ezek a lények a gondozásukba vették őt. Nem szoktam imádkozni, de most nagyon rám fért volna, hogy a szerencse legyen a társam, s ne az ellentéte! Mindenek előtt egy kórházra kellett volna akadnom, de a másik lány nem bizonyult jó segítőnek, mert csak sopánkodni tudott, de még csak rá se nézett az ájult Eperkére. Nem mellesleg Hope egyre és egyre pocsékabbul festett, ahogy a másodpercek teltek, úgy lett sápadtabb, egyre fehéredett a bőre, szinte már egy porcelánbabára emlékeztetett, a halálisten mérge hatásba lépett, egyre fogyott az időnk. Rángott a kezemben, mint akinek komoly fájdalmai vannak, motyogott is melléje valami érthetetlent, az izmai hol megfeszültek, hol elernyedtek.
-Hol a legközelebbi kórház? - förmedtem a másik vörösre, megelégelve, hogy csak láb alatt van, de a segítőkészsége egyenlő a nullával.
-Öhm..itt..itt van egy...néhány sarokkal lejjebb - dadogott, nyilván meglepte a dühkitörésem. Ez azonban nem vicc volt, Hope akár haldokolhatott is.
-Hozd a cuccait, sietnünk kell - parancsoltam rá, s az autóm felé vettem az irányt. Ma szinte megéreztem, hogy hagyjam a motort, helyette az autót hozzam, most talán hálát is mondhatnék érte. De csak talán, mert nem fogok!

Jócskán túlléptem a sebességhatárt, eszelősként hajtottam a sürgősségire, ott pedig szinte berontottam az ajtón, karomban a mostanra már reszkető Hope-pal. A hozzánk siető nővér ijedten nézett a lányra, valószínűleg nem szokott hozzá az ilyesféle látványhoz.
-Uram, mi a baja a lánynak? - kérdezte, félrekapta a tekintetét Hope-ról, de nem volt időm válaszolni. Meglehetett, hogy talán csak percek voltak még hátra a segítség nélkül.
-Nincs időm elmondani. Szüksége van... - siettettem a nővért, az meg végre vette a lapot, beterelt minket egy kórterembe, aztán annyit dadogott, hogy hoz egy orvost, így egyedül maradtam Eperkével. A lány szinte a halál felett lebeghetett, mert mostanra már áttetszőnek hatott az arca, a szemei alatt kékes karikák díszelegtek, a szája pedig egészen elfehéredett és kicserepesedett. Muszáj volt megnéznem, a lélek nem hagyta-e még el a testét. Nem akartam megtenni azt a lépést. Nem is lett volna szabad. De képtelen voltam nézni, hogy az én balgaságomnak hála egy tudatlan ember elhunyjon. Ráadásul nem tudtam volna megmondani, miért, de olyan érzésem támadt, mintha Hope képes lenne elázni a feketeséget, ami körülvett engem. Mintha a fénye engem is arra ösztönözne, hogy jobb és jobb legyek. Ezért tettem az, amit tettem, közelebb léptem, míg a kezem nem súrolta a jéghideg kezét, aztán a tenyerembe fogtam az apró ujjait, s koncentráltam, hogy előcsalogassam a maradék gyógyító erőm, amit nem tudtak elvenni a szárnyaim levágásával sem. Amint megéreztem az erőt zubogni az ereimben, arra ösztönöztem a mágiát, hogy átküldhessem Hope testébe, ezzel visszahozva őt is a tudatba. Fehér szikrák cikáztak körülöttünk, teljes ellentétben álltak a sötét lényemmel. Fel se foghattam, mit teszek, mikor az egészet Hope szívéhez céloztam, és hagytam, hogy a megmaradt angyali erőm visszaadja a szint a sápadt arcnak. Vétkeztem, már sokadjára, de ezzel a lépésemmel is kárhoztathattam volna magam. Ám, bár annyi vér tapad a kezemhez, nem akartam, hogy Hope halála is az én vállam nyomja. Annyira még én sem vagyok szívtelen és gonosz.

Számoltam a másodperceket, közben vártam bármi reakciót Hope felől. Megint mértem az időt. Csak túl késő ne legyen! Kell lennie még egy esélynek. A fenébe is, hogy a lány neve remény! Nem lehet épp most vége! Ebben a pillanatban, mint egy reménysugár, lüktetni kezdtek az erek az ujjaim nyomása alatt, éreztem, ahogy a vér megújult erővel zubog, az erőm beleissza magát a sejtekben, megmozgatja a lebénult izmokat, egyenesen a mellkasa felé indulva. Aztán meghallottam a szíve semmivel össze nem téveszthető, egyenletes dobogását, s egy apró sóhaj hagyta el a még színtelen ajkakat. A beszorult levegő most távozott belőlem, megkönnyebbülten hunytam le a szemem. Hát mégse halt meg! Sikerült túlélnie, a szervezete legyűrte a démonmérget. Ebben a lányban van eztán erő, erős, akár a tűz. Mint a Mennyek tüze, ami feléget mindent, hogy aztán új életet teremthessen. Értem már, miért csúfolják boszorkának a többiek, annyival több akarat van ebben az apró emberben, mint bármelyik másik pomponlányban, akik órákon át ugrálnak a pályán,azt játszva, hogy ők a jobbak. Az én feladatom itt véget ért, most ideje továbbállnom, míg valaki gyanút nem fog, hadd találjon ki az orvos egy kifogást, mi lehetett az állítólagos betegség. Éreztem, hogy lépnem kell, míg Hope magához nem tér, s rá nem jön, hogy nekem is szerepem volt ebben a rosszullétben. Szerintem így is túl sokat látott már, már amennyiben emlékezni fog rá. De ha beugrik majd egy-egy kép, akkor is inkább higgye azt, hogy hallucinált vagy bevett valami gyógyszert, és ez annak a mellékhatása volt, élje a halandók életét, s soha-soha ne kelljen amiatt aggódnia, mi történt vele azért, mert megtetszett egy kitaszított szemének.
Épp ezért távoztam, mielőtt még a csinos kis nővérkén kívül bárki is megláthatott volna engem.

***

Sehol sem találtam a fránya kis vízköpőt, pedig nagyon el szerettem volna bánni vele amolyan férfi a férfival alapon. Felkészültem rá, hogy akár a pokol kilencedik bugyráig rúgom, csak hogy többé ne tehessen keresztbe nekem még egyszer. Kár, hogy ezek a lények tudják, hova kell elrejtőzni, mikor a veszély közeleg. Képtelenség megtalálni őket ilyenkor, de nem aggódtam, előbb-utóbb úgyis elő kellett bukkannia, akkor pedig nem volt kétség, hogy lecsapok rá. Addig is egyedül akartam maradni, hogy elmerülhessek a nyomoromban, amit évtizedek, sőt, évszázadok óta cipelek a hátamon. A nyugodt időtöltésem azonban hangos dörömbölés szakította félbe, kedvetlenül másztam el az ajtóig és nyitottam ki. És mégis kit láttam a falnak dőlve? Kendra állt előttem, fekete bőrruhája felcsúszott a combján, épp egy leheletnyivel volt hosszabb annál, hogy oda is belátást nyújthasson, ahova nem kellene. Bakancsba bújtatott lábát keresztbe tette a bokájánál, kezét keresztbe fonta a mellkasa előtt, kihangsúlyozva vele a melleit. A szeme azonban dühös volt, villámokat szórt, szinte felöklelt.              -Képzeld, mit hallottam ma - kezdett egyből bele, benyomakodott mellettem az ajtón, aztán levágta magát a kanapéra, ahol az imént feküdtem. - Azt pletykálják, hogy a kis boszi ma kifeküdt a parkolóban. Nem mintha ez nem lenne tökre poénos, de at is mondják, hogy te siettél a segítségére, aztán halál futtában siettetek el vele - mesélte látszólag könnyed stílusban, a körmeit vizsgálgatva. - A kérdés csak az lenne, hogy mióta tértél vissza az őrangyali énedhez és mentetted meg a kis lúzert? Mi van veled, Damon? - méregetett úgy, mintha nem is ismerne. - Amióta ide jöttünk, te meg beiratkoztál abba az osztályba, nem vagy önmagad. 
-Segítettem valakinek, ettől még nem kell ijedten a Biblia után kapni, nem fogok szenteltvizet köpni - förmedtem rá. 
-De te nem segítesz az embereknek, te hagyod őket pusztulni - kontrázott Kendra idegesítően. - Épp ezért lepett meg, hogy annál az idióta nevű lánynál mégis megtetted. Nem emlékszel még, Damon? Egy újabb lélek a pokolba, annál hatalmasabbak leszünk. Nem hiába végeztünk annyi beteggel és öregedővel.
-Ha Hope meghal, én kárhozódom - motyogtam leginkább magamnak, emlékeztetve ezzel a fejem, hogy ez nem Vöröskéről szólt, hanem csakis rólam. Pech, hogy Kendrának éles hallása van, emiatt meghallott minden egyes szót, s a reakciójából ítélve bármire is gondolt épp, az nem tetszett neki.
-Mit mondtál?! - kiáltott fel élesen. - Felfogtad, mit szóltál az imént?! Hogy engedhetted ennyire közel magadhoz azt a lányt. Mégis mit tettél, amivel kötődést alakítottál ki köztetek?
-Véletlen volt, rendben? - kiáltottam vissza. - Csak egy picit szórakozni akartam, de nem úgy sült ki. Egy rohadt halálisten pedig bekavart. Ha hagyom, hogy kiszálljon belőle e lélek, akkor kárhozatra ítélnek.
-Te összekapcsoltad az elméteket? - suttogta Kendra döbbent arccal. - És mit csináltál utána? Ha itt vagy, akkor a vörös még él. Hogyan lehetséges ez - nézett a szemembe. Leolvashatott mindent az arcomról, mert újult erővel robbant nekem. - Te meggyógyítottad??! Normális vagy?! Akkor már hagyhattad is volna. Komolyan nem tudom, mi ütött beléd, Hisz ez csak egy ember, több millió él belőlük. A Mester elintézte volna helyetted. Egyszerűen megbolondultál, ha egy halandó kedvéért előhívtad az angyali éned maradékát - tombolt őrült módjára, de semmit se sikerült kicsikarnia belőlem. Mikor rájött erre, haragosan felállt ültéből, aztán sértetten az ajtóhoz trappolt.
-Az angyalt kellene keresnünk, nem egyéjszakás kalandokba bonyolódnunk. Ne feledd, miért vagyunk itt - nyitotta ki az ajtót. - És ha még egyszer ilyent teszel, futva megyek a Mester elé. Józanodj ki, Damon. Ha ilyeneket csinálsz, őrült vagy - lépett ki a házból, ott hagyva engem.
Ha ilyeneket teszel, őrült vagy. Kár, hogy újra is megtenném, ha Hope életéről lenne szó. Tényleg őrült vagyok. 



Nem tudom, ki hogy képzelte el a halálisten lényeket, de az én elképzelésemben valahogy így néznek ki. 

2017. április 17., hétfő

IV.Fejezet

Sziasztok, drágaságok!
Újabban jelentkezem, egy hónap kiesés után, amit
 szégyenlek, s pofátlanul még mentségem sincs. 
Ha tetszik a rész, iratkozzatok fel, írjatok alul.
Puszi, Writer Girl :)

*Hope*


Damon Fewer az akaratom ellenére is az agyamba férkőzött, s képtelen voltam kiszedni őt onnan. Az ágyamban fekve sokszor azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok a regényemre figyelni, a gondolataim minduntalan Damon felé terelődtek, és elgondolkodtam azon is, ki lehetett az a sötét hajú lány, akit nála találtam. Nem mintha féltékeny lettem volna, úgyse volt, most sincs és valószínűleg nem is lesz nála esélyem, még akkor sem, ha az agyam összes vészjelzése és észérve ellenére is vonzott benne az a megmagyarázhatatlan sötétség. Esztelen döntés lett volna olyan alakra bízni a gyenge, bizalmatlan szívem, aki bármikor darabjaira törheti a fekete szemei egyetlen pillantásával. Ugyanakkor kíváncsi is voltam arra, mit rejthet a veszélyes külseje, mi mindent rejtegethet a lelkében.Minden erőfeszítésem mellett se voltam képes kiüríteni kellőképp a fejem, a sötét, érdeklődő avagy  a nem odaillő gondolatok (amikre egyáltalán nem vagyok büszke) kergették egymást, az őrület szélére taszítva ezzel. Sose történt, hogy bárkire is ily módon reagáltam volna, megijesztett a reakcióm. Hisz még csak nem is ismertem kellőképp Damont, és ő sem engem, ráadásul a hírnevem nyilván megelőzött.

Képtelen voltam figyelni, egy idő után olyan érzésem lett, hogy a gondolataim szétfekszitek a koponyám, kizárják a  külvilágot, belevesztem a saját képzelgésembe, kikapcsoltam a külső tényezőket. Fekete képek szálltak meg, sikolyok, engem is sikoltásra késztetve, szenvedett a lelkem, mintha marcangolnák egy éles késsel. Összegömbölyödtem. az államat a térdemre, a kezemet a tarkómra szorítottam, ringattam magam, visítottam ahogy a torkomon kifért. A feketeség pedig csak jött egyre s egyre közelebb, láttam mögötte a bánatot, a fájdalmat, az elveszettséget, és láttam a halált, a gyilkosokat, éreztem a bűnhődést, égek a tűzben, de láttam a rengeteg vért is, a rengeteg élettelen holttestet, ahogy kihuny belőlük a fény, elvesz minden, mindhiába kiáltanak remény után. A testek fölött pedig ott őrködött egy alak, rajtuk legeltette tekintetét. A vérvörös tekintetét. A vérvörös szemek. Azt akartam, érjen végre véget a látomás,  fizikai fájdalmat éreztem a csontjaimban, égett a torkom, folytak a könnyeim, a hangom már berekedt a sok kiáltozástól. És ekkor megéreztem, hogy   valaki a fejemben turkál, rakosgatja ide-oda az emlékeim képeit, aztán jeges ujjaival a szívembe nyúl, ki akarja tépni onnan, én pedig erőtlenül lehanyatlok, ellep engem is a halál köde....

***

Hangosan kapkodtam levegő után, miközben felültem az ágyamon, az ébresztőm sivított mellettem, közben igyekeztem lenyugodni. Minden csupán egy álom volt, mégis annyira valóságosnak hatott, és megesküdtem volna, hogy még akkor is éreztem a csontos ujjak érintését. És az a vörös nézés, az valóságos volt, láttam korábban a konyhában is. Nem vagyok őrült, tudom, mit láttam és tapasztaltam. És ez az álom - még ha álom is volt, semmi több - halálra rémisztett, nem tudtam elfeledni. Még megmozdulni se voltam elég bátor, nehogy extázisba essek ismét. A bánat szaga úgy betöltötte az orrom, hogy biztosan ne tudjam elfeledni az emlékképeket, ha a képzeletem szüleményei is lehettek.

A rettegés velem maradt a nap hátralevő, nem tudtam elvonatkoztatni attól érzelemtől, hogy valaki követ az utamon, mintha hangokat is hallottam volna, de talán ez is csupán s fejemben szólt. Az egyetlen igazságnak azt tartottam, hogy valami megváltozott az utóbbi időben, valami rossz érkezett, ott volt a levegőben. Mintha már azóta érlelődött volna a dolog, hogy elkezdtem az utolsó évem, először rejtélyes módon elment az áram, aztán a piros szemű támadó, most az álom, és ne feledjük a hátborzongató hangokat se. Nekem úgy tűnt, hogy a világom fenyegeti a szörnyű vég, olyan események sora fenyegetett a bekövetkezésével, amelyet a normál elme nem magyarázhat meg. Paranoiás lennék? Talán mégis megbolondultam a folyamatos kiszolgáltatottságtól, és egyszerűen hallucinálok már. De ha így is lenne, hova tegyem a beszélgetést, amit akaratlanul kihallgattam Damon és a barátnője között? Igen, határozottan a paranoia szélén egyensúlyozom!

Ez az ijedtség az egész napomra rányomta a bélyegét, minden pillanatban figyeltem a legapróbb dologra is, felkaptam a fejem az összes neszre. Úgy nézhettem ki, akár egy ijedt őzike, mikor a hatalmas farkas ráveti magát, s az őz tudja, itt a vég, hiába próbál küzdeni ellene. Ha az aurám láthatóan kavarogna körülöttem, biztosan feketés színt öltene, akár a hangulatom, letört, megrettent, elveszett. Sabine azonnal észrevette a változást, mikor egy pillantást vetett rám, de először inkább méregetett, magában elemezte a felvetéseit, mígnem összeszedte a bátorságát, és rákérdezett:
-Jól vagy?
Két szó, összetéve egy egyszerű bővített mondattá, érdeklődve a hogylétem iránt. Semmi több, egy kérdés felém, de nekem ez sokkal többet jelentett, mint aminek szánták. Legszívesebben ordítottam volna, el akartam bújni, lehetőleg a föld alá. Ki akartam kiabálni magamból mindent: a félelmet, a fájdalmat, a kirekesztettség okozta szenvedést, a magányosságot, még ha nem is voltam mindig egyedül. Nem, nem vagyok jól, állandóan bennem él a nyugtalanság, hogy valaki, nem, sokkal inkább valami bántani akar, keres engem, s nem  a Heather féle bánásmódról beszélek itt. Az életemet követelik, tudom, ott van a zsigereimben, ott a nyomomban. Pánikolok. Sose voltam jól ebben az életben, és sose leszek boldog. De most, most érzékelek egy olyan pokolbéli gonoszságot, ami mindent megváltoztat. Kérlek. ne nézz majd őrültnek! Azonban ezt mégsem kotyoghattam ki, ezért lenyeltem a keserű pirulát, magamra erőltettem egy gyenge mosolyt, és hazudtam egyet.             -Nem aludtam túl jól, ennyi az egész - próbáltam nemtörődöm hangon válaszolni. Sabine elhitte a mesémet, békén hagyott az út további részében, hihetetlenül hálás voltam neki emiatt, nem is bírtam beszélni többet. A halántékom hasogatott, apró fekete pöttyök játszottak a szemem előtt, szédültem is, igyekeztem néhány korty vízzel rendbe szedni magam. Az igyekezetem hiábavalónak tűnt, a fény kezdett kihunyni a szemem előtt, nehezen kaptam levegőt, égett a tüdőm, a homlokom verejtékezett, egyszerre volt melegem és fáztam, nehéznek éreztem a tagjaimat. Ittasokat megszégyenítő módon tántorogtam, a fejem oldalra húzott, a hajam rám tapadt, a szemem előtt összemosódott a táj.
-Hope, sápadt vagy - ragadta meg Sabine a karom.
-Nincs bajom - tiltakoztam. - Mondtam, nyilván fáradtság az oka, mindjárt helyrejövök. Semmiség az egész.
-Hope, szinte átlátszó az arcod, ez félelmetes. A frász kerülget tőled. Talán segítséget kellene hívnunk.
-Szükségtelen - motyogtam, de ebben a pillanatban elsötétült előttem minden, összecsuklott a térdem, kalimpáltam ugyan, támaszt nem találtam. Az újabb migrén rám tört, szinte szétszakadt a koponyám, és annyira fájt minden testrészem, hogy ordítottam a kíntól. Valószínűleg alaposan megrémítettem ezzel a barátnőmet, szinte vergődtem az úton, akár rohamom is lehetett volna.

Újabb és újabb képek borították el az elmém, démoni lények sokasága, ijesztő pofájukkal, üres tekintetükkel, karmos, hosszú ujjaikkal, ahogy szétfeszítik az emberek fejét, táplálkoznak belőlük, hörögnek, undorító lé csöpög az éles fogaikról. Aztán másik vízió tűnt fel, szellemek, akik a bűnhődés és gyötrődés lángjai közt égnek, hangjuk csengett a fülemben, átéltem a sínylődésüket, ahogy a tűz perzseli őket, alaposan megkínozza mindeniket, s végül örökre eltűnnek. Létezhet ez, ez a realitás, ez vár azután, hogy kileheltük a lelkünk, esetleg mindez képzelgés?
-Damon - sikította Sabine. - Könyörgöm! Segíts!
Igen, azt akartam, hogy Damon segítsen, holott megvetettem és utáltam ezt a személyt. Szerettem volna, ha hozzám ér, akármit is tesz majd, úgy vágytam arra, hogy fontosnak tartson, éreztesse velem ugyanazt, amit éreztem előző nap is abban a pillanatban, amikor érdekesnek nevezett. Nagyot nézne Heather, ha megtudná, miket ajánlott nekem ez a különleges férfipéldány. Olyan irigy lenne rám, és milyen tökéletes is lenne, ha végre ő érezni kisebbnek magát nálam.

Erős, izmos karok emeltek fel a földről, ahol ezek szerint feküdtem, úgy tartottak, akár egy tollpihét, mintha súlyom se lenne.
-Merre találom a kórházat? - kérdezte egy férfihang, de már nem is tudatosult bennem, ki lehet az.
Lassan nyitottam fel az elnehezült szemhéjam, belenéztem a fekete szembogarakba, mosolyognom kellett hirtelen, az ajkamon pedig akaratlanul buktak ki a szavak.
-Egészen tetszel nekem.
Onnantól minden kiesett, elnyelt a fekete lepel, én pedig elájultam.              

2017. április 16., vasárnap

Kellemes Húsvétot!


Drága kicsi blogmanócskáim, a lehető legjobb, legkellemesebb és legszebb ünnepet kívánom nektek és a rokonságnak, remélem, hogy a legtökéletesebb módon fogjátok eltölteni ezeket a napokat. Mindent jót nektek Húsvétra! 
xoxo Writer Girl 

2017. február 24., péntek

500+ megtekintéses különkiadás

Ciasztóóóók. 
Ígértem egy plusz részt, amennyiben meglesz az 500 megtekintés, 
de legnagyobb döbbenetemre mikor felléptem, nemhogy 500+, de
sokkal inkább 600+ oldalmegnyitás is megvolt. Így hát betartom 
a szavam, és jelentkeztem is. Ez itt alul igazából csak egy rövidke
betekintőszerű a dolgok miértjébe, jelen pillanatban például
 Damon kivetésének okába.
Remélem tetszik. :)
UI. Üdvözlöm az újabb olvasót, mindent megteszek, hogy nem csalódjon. :D


Mint egy puha leplen, a fiú olyan lágyan lépdelt a száraz falevelekkel meghintett ösvényen, nyomán még csak meg sem rezdült a fű. Hófehér, hatalmas szárnyai meg-megrebbentek minden mozdulatára. A fiú olyan volt, akár egy földi álom. Szinte felragyogott a fű lábnyoma alatt, új életre kelt az elhalt gyom, feje fölött aranyárnyékű felső kísérte útját. Angyalok ritkán jöttek a földre, meghagyták az embernek magának sorsuk formálását. Most sem azért tört meg a szokás, mert valaki halálos betegségben szenvedett volna. Az angyal égszínkék szeme az egyik fa mögé révedt, honnan csábító mozgással előlépett most egy nő, fekete haja a derekát verdeste, ajkán vonzó mosollyal. Táncolva, karját dobálva lépett az angyalhoz, csodálta annak erős, szoborszerű idomait, fedetlen felsőtestét, s azokat a gyönyörű szárnyakat. Egy ilyen látvány már önmagában is valódi áldás lehetett egy halandó számára. Az angyalból sugárzó melegségtől megmozdult volna még a legkőszívűbb ember lelke is. 

A nő kezével térképezte fel a műremek idomait, keze végigsiklott a bőr aranyszín felületén, aztán vissza ugyanazon az úton. Szakértő szemekkel kutatta, itta magába a képet. Bár egy olyan esemény része lehetett, amit a legtöbb ember még csak el sem tud képzelni, a lány nem tűnt túl meglepettnek. Sőt, az arcára volt írva, hogy pontosan ezt várta, bármi is volt a további terve.
-Eljöttél - mosolygott az angyal arcába. 
-Te idéztél ide - vont vállat  az angyal, de a szemében vágy csillant a lány iránt. 
-Ugyan. Nem kellett volna figyelned a hívásra. Elég sokat tudok a természetfelettiről - sétálta körbe a nő az angyalt, megállva a bal vállánál hátul, ajkával buján megérintette annak az erős állát. - De te jönni akartál. Mert kíváncsi voltál rám. Ahogy én is rád. Hosszú ideje már, hogy felfigyeltem rád.
-Ezzel a sorsot hívod ki magad ellen - emlékeztette az angyal, hogy bűnt követett el, mikor a földre kérte őt.

A sorok mögött azonban az angyal is régóta követte a lány mindennapjait, még ha tiltott is volt. Megfogta a törékeny emberi lény bája, mellyel látszólag tisztában is volt, s tudatában volt használatának is. Még egy halhatatlan lélek is kívánhatott valamit, ami nem lehetett az övé. És most, hogy a lány előtte állt, olyasmi vonzotta, ami veszélyes volt mindkettőjük, sőt, talán az egész emberiség számára. 
-Mit ér az élet kaland nélkül? - válaszolt az ember a figyelmeztetésre.  - Az önfeláldozó emberek védőjeként tudnod kellene az ilyesmiről. Ez nem rossz dolog, sőt, természetes reakció. 
-Ennek következményei lehetnek - ellenkezett a fiú. 
-De most csak élvezzük a pillanatot - lazította meg a lány lenge ruhájának madzagát. - Fedd el azokat a szárnyakat. Hadd lássam a valódi éned. 

A fiú megtette. Nem gondolva az eljövendőre, meggondolatlanul fejet hajtott egy halandónak. Behúzta a szárnyait, míg azok teljesen el nem tűntek, így már csak egy fehér szövetnadrág lógott formás testén. Némán követte a földi boszorkányt, ki most magával húzta a házba. 
Az ég és a mennyek minden lakója jajveszékelve sírtak a bűnbe esett angyaluk kárán.             

2017. február 20., hétfő

III.Fejezet

Sziasztoook. :))
Újabb fejezettel érkeztem végre, három hét elmúltával.
Annyira nem lett ez se hosszú, de minden tőlem telhetőt megpróbáltam
 megtenni, hát lássuk, hogy sikeredett. 
500 megtekintés után extra résszel érkezem majd. 
UI. Iratkozzatok fel, véleményezzetek, ne felejtsetek benézni IDE se. 
Puszillak titeket. ❤❤

*Damon*



- Azzal, hogy mész össze-vissza, még nem oldódik meg a helyzetünk - dőltem hátra a sötétbarna bőrkanapén, szórakozottan nézve Kendrát, aki úgy rótta a szobát, mintha maratonra készülne, a beszólásomat követően pedig gyilkosan meresztgette rám a sötétvörös szemét. Kettőnk közül Kendra volt az, aki nehezebben viselte a beilleszkedést az emberek közé, mivelhogy hosszabb ideje is volt démon, s ez előhozta belőle a vadállatot. Ez persze nem azt jelentette, hogy időnként nem szerettem ráhozni a frászt ezekre a tudatlan emberekre, példaképp a dögös kis vöröskére, aki majdhogynem belehalt az ijedtségbe a minap. Szinte éreztem, amint a vérem felbuzog a halálfélelem érzésétől, arra kérlelve, hogy végezzek az ártatlan kis áldozattal. Ha nem tetszett volna annyira meg az az aranyos kis feje, talán meg is teszem. Csakhogy tetszett az illető, s feltett szándékom volt, hogy amíg az emberek közé kényszerülök, elszórakozom vele. 
- Nem értem. A Mester azt mondta, itt van az angyal, de mégsem találtuk még meg. Még csak nem is érzékelem az erejét - vágta le magát Kendra is egy fotelbe. Meg kell hagyni, még magának a Sötétségnek is volt érzéke egy ízléses berendezéshez. - Ha rejtőzik, hát ért hozzá - fonta össze a karját a mellkasa előtt, és mivel csak egy melltartóhoz hasonló aprócska ruhadarabot viselt, elég érdekes látványt nyújtott. Amennyiben Kendra nem lett volna a vágy és csábítás földi megtestesülése, rámozdultam volna, kiélvezve a szabadságot. De a bosszú és a vágy nem fér össze, így én sem próbálkoztam a lehetetlennel, létrehozva valami még sötétebbet. Az emberiséget így is a rossz uralta, a Mesterrel az élen, az arkangyalok bármit is tettek és tesznek ellene.  
- Egyértelműen rejtőzködik, mégis mit vártunk - vontam vállat hanyagul. - Addig úgysem megyünk el, míg elé nem kerítjük. Ő sem maradhat örökké az árnyékban, előbb vagy utóbb tesz egy rossz lépést, és akkor vége. 
- Na, de meddig kell várni rá? Tudtommal nem a türelem a fő erényem. 
- Mintha nem tudnám én azt - forgattam a szemem. 

Mikor megfogadtam, hogy az Alvilág szolgálatába szegődöm, Kendrát tették mellém, mint tanítót, aki bevezessen engem a sötét mágiába, s az angyalok ellen tervezgetett bosszúra, mely évszázadok óta forr a kitaszítottakban. Már az első pillanatban megbizonyosodtam, hogy Kendra nem az a türelmes sötét angyal, aki majd lépésről lépésre tanítgatni és magyarázni, sőt, az oktatás felét annyival letudta, hogy kidobott engem egy alvilági lényekkel teli sivár helyre, amit az emberek a pokol kilencedik bugyraként ismerhetnek. A próbákat sikerült kiállnom, túléltem minden rám szabadított veszélyt, s a Mester legfőbb segédévé válhattam. Így váltam azzá, aki most vagyok. Talán erőszakosnak mondhatnak, s az is lehet, hogy megérdemeltem mindazt, amit az angyaloktól kaptam, de szerencsésnek mondhatom magam, hogy megtanultam, mi a küzdés. 

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, én meg érdeklődve kaptam fel a fejem. Az egyéb teendőim mellett el is felejtettem az olyan iskolai feladatokat, mint a kémia Vöröskével. Nem mintha nem akarnék eltölteni vele egy kis időt, annál könnyebb lesz majd magamba bolondítani, aztán összetörni a szívét. Imádom a fájdalom okozta erőt és hatalmat, élőszeretettel táplálkozom belőle. 
- Vársz valakit? - vonta fel az egyik szemöldökét Kendra, már állt is fel, hogy ajtót nyisson. 
- Ne - álltam fel én is, de ő már az ajtónál is állt, arcán kaján mosollyal fogadta a belépő Vöröskét, aki becenevéhez illően teljesen elvörösödve állta Kendra érdeklődő tekintetét. Hát igen, egy olyan szemérmes embernek, mint Vöröske megbotránkoztató lehet, mikor szembetalálkozik a semmit se takaró toppot, apró szoknyát és térdig érő, tűsarkú bőrcsizmát viselő Csábítással. 
- Keresel valakit? - kérdezte Kendra a szokásos stílusában, ezzel csak még jobban zavarba hozva a másik lányt. 
- Ömm, Hope vagyok. Izé, Damonnal van közös feladatunk - dadogta Vöröske, megpróbálva nem bámulni a félmeztelen társát. 
- Amint látod, Damonnak más elfoglaltsága van - válaszolt flegmán Kendra, szándékosan végigmutatva magán. 
Vöröske lesütötte a szemét, maga előtt összekulcsolva a karját, láttam, hogy élete egyik legkínosabb élményét éli át. Kendra élvezettel figyelte, lakmározva a Hope szívéből felszálló, számunkra látható, de mások számára láthatatlan füstfelhőből. Gyilkosan sandítottam felé, ő pedig mindezt egy cuppantással nyugtázta. Fejezd be, üzentem neki. Majd ha úgy akarom, üzente vissza telepatikusan. Az egyik csodálatos képességünk közé tartozott, hogy mindamellett, hogy gyorsabbak voltunk, akár a vámpírok a filmekben, kilométereken belül is tudtunk egymással kommunikálni, mindössze az elménk segítségével, így akkor is segíthettünk egymásnak, ha például személy szerint épp két különböző teremben, különböző órákon voltunk. 
- Azt hiszem,...öhm, hogy én megyek. Sajnálom, ha,...öööö...,félbeszakítottam valamit - fordult meg Vöröske, hogy távozzon, de még azelőtt megállítottam, hogy tehetett volna egy lépést is. 
- Maradj. Kendra épp indulni akart - néztem az említettre, de ő dacosan lecövekelt egy pontba. Kendra úgy mustrált, mint egy bolondot. Fogalmam sincs, mit látsz benne. Alig tudtam megállni, hogy ne csikorgassam a fogam. Semmi közöd! Ne feledd, melyikünk van feljebb, emlékeztettem a nyilvánvaló erőviszonyokra, miszerint ha arra kerül sor, a Mester nekem ad nagyobb kezet. Kendra fintorogva elhúzta a száját, de hajlandó volt távozni, bár olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy félő volt, bármelyik percben kiszakadhat a helyéről.  
- Nem akartam megzavarni semmit - szabadkozott Vöröske, felemelve mindkét kezét. 
- Nem volt, mit megzavarni - rántottam meg hanyagul a vállam, az őszinte válasz önkéntelenül bukott ki belőlem, mintha Hope arra ösztönözne engem, hogy csak igazat mondjak. 
- Nekem nem úgy tűnt - kontrázott, mire felnevettem. 
- Csak nem féltékeny vagy, édes? 
- Majd ha fagy - kiáltott fel elszörnyedve, én csak még inkább nevettem ezen. Jó érzés volt viccelődni vele, egy kicsit mintha,....mintha még élnék. Ami persze közhelyes, hisz több, mint egy évtizede alvilági lélek vagyok.

Vöröske még mindig összefonva maga előtt a karjai, besétált a nappaliba, ahol aztán elgondolkodva pillantgatott a kanapéra, mintha az valami szörny lenne, ami mindjárt ráugrik.
- Félnem kéne, hogy beleülök valamibe? - célzott megint az előbbi, valóban kellemetlen hármas pillanatunkra. 
- Nem tudok róla. De ha akarsz, segíthetsz - kacsintottam rá, ő pedig undorodva felhúzta a pisze orrát, amitől olyan lett, akár egy kölyökkutya. Kölyökkutya? Miket beszélek magamban. 
Letelepedett a karfára, felhúzva maga alá az egyik lábát, eredményként a hosszú ruhájának szoknyája felcsúszott a formás lábszárán, mire nagyon szűknek kezdtem érezni a saját bőröm. 
- Összeírtam pár ötletet, hogy miről írhatnánk - vett elő egy cuki, rózsaszín mappát, belőle pedig néhány jegyzetet. Úgy vettem el, mintha érdekelne, pedig a hátam közepére sem hiányzott most a kémia, csak ha az köztem és a dögös kis vörös között megy végbe, biológiával tüzelve. Ráadásul minden kísérlete vérszegény, száraz és untató folyamatnak bizonyult, amihez nem akartam a nevemet adni. 
- Ezek pocsékok - dobtam hátra az összes lapot, szállingózva értek földet. 
- Na, és mégis mit akar előadni, kedves Mr. Tesztoszterontúltengés? - csattant fel kedvetlenül.             - Hát, ezeket nem - döntöttem a nap folyamán sokadszorra hátra a fejem. - Valami egyedi kéne. Mint mondjuk a vágyódás kémiai folyamata. Talán még szemléltethetnénk is. Elég masszívnak tűnt az a tanári asztal - húzogattam a szemöldököm fel-le. Azonnal elpirosodott az arca, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy egy emberhez képest túlságosan gyorsan, és meglehetősen erősen hozzám vágta a táskáját, annak minden tartalmával együtt. A hirtelen támadás meglepett, alig tudtam elhúzódni, mielőtt még valami maradandót okozhatott volna nekem. Hope úgy ugrott fel, akár egy anyatigris, mikor megtámadják a kölykét, vörös loknijai himbálóztak a gyűlölettel teli arca előtt, ökleit összeszorította, és megesküdtem volna, hogy szeretné belém marni a körmeit. Vagy letekerni egy hatalmas, csattanós pofont. Az egyetlen bökkenőnek az viszonyult, hogy bármit is tesz, utána képtelen leszek visszafogni a bennem élő démont, s vagy végzek vele, vagy leteperem a kanapéra, bemutatva, mire is gondoltam az előbb. Az utóbbi jobban vonzott momentán, kíváncsi voltam, mennyi tűz van a kis szerény diáklány álcája mögött, hadd égessem meg magam. 
- Annyira tudtam, hogy csak ezt akartad - visította rendellenesen magas, síros hangon. - Te is csak csúfolsz!! Én nem vagyok olyan, mint a többi lány a suliban! 
- Pontosan tudom ezt, Vöröske - léptem egészen közel hozzá, két ujjal megemelve az állát, így kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. - És épp ez tesz téged... annyira érdekessé. 
Láttam bepárásodni a szemét, fizetni mertem volna, hogy még senki se mondott neki ilyeneket. Hallottam a pletykákat. A maga módján Hope is egy kirekesztett volt, mert nem illett a többiek közé. Akárcsak én. Egy apró hiba, csorba a hírneveden, s már repülhetsz is. Hope képletesen, én magam a szó legszorosabb értelmében. A közös sors, azok az érzések, amelyeket mindketten megtapasztaltunk, azok vonzottak feléje, azért akartam tőle többet, mint az idétlenül vihogó, utcalánynak öltöző személyektől, akikkel minden utcasarkon összefuthattam. De ha olyant kerestem, aki csak távolról, de sejti, mi minden mehetett végbe bennem, mikor az angyalok kidobtak, Vöröske volt a legjobb választás. Kendra tökéletes társ volt, vérszomjas, érzelmek nélkül, csakhogy néha épp ez zavart benne. Valami hiányzott belőle, a lelkem apró maradéka, ami még megmaradt magamnak, tudta ezt mélyen belül.  

Önkéntelenül, csupán a testem reflexeire hallgatva közelebb hajoltam Hope-hoz, beszívtam a tisztasága illatát, ajkammal vészesen megközelítve az övét. Egy pillanatra minden rendben volt, és tudtam lélegezni. Aztán Hope hátralépett, és egy akkora pofont adott nekem, amitől csengeni kezdett a fülem, az arcom meg égett. 
- Mocskos állat - fröcsögte velem szemben a lány, egyetlen szó nélkül felkapta a cuccait, kifordulva az ajtón, amit úgy becsapott, mint korábban Kendra is. 
A pillanat iróniáján nevetnem kellett, hosszú évek óta először.

***

A hold feljötte után hosszú ideig járőröztem, figyelve az angyalenergiát, de akárcsak az elmúlt napokban, most sem figyeltem fel semmire. A várost álmok illata töltötte be, nyugalom és csend honolt a csillagos ég alatt. Az angyalnak nyoma sem volt. Túl okos volt hozzánk, mégis eltökéltem, hogy megtalálom. 

Ahogy az égboltot néztem, kedvem lett volna szárnyakat bontani és repülni egyet. Persze mindez nevetségesnek bizonyult, hisz az angyalszárnyaim régen odalettek, a mostaniak pedig még nem bizonyultak hasznosnak, olyannyira, hogy még sosem használtam őket. 
- Sehol semmi - jelent meg mellettem Kendra. - Kezd az agyamra menni. Talán nem jó helyt keressük. Még a Mester is elvéthetett valamit. 
- Elég valószínűtlen - ellenkeztem. - Egyelőre várjunk. 
Az egyik háznál felkapcsolódott a lámpa, feltárva a függöny mögött mozgó árnyat. Hope. Magamban elmosolyodtam. 
Várunk.