2017. február 24., péntek

500+ megtekintéses különkiadás

Ciasztóóóók. 
Ígértem egy plusz részt, amennyiben meglesz az 500 megtekintés, 
de legnagyobb döbbenetemre mikor felléptem, nemhogy 500+, de
sokkal inkább 600+ oldalmegnyitás is megvolt. Így hát betartom 
a szavam, és jelentkeztem is. Ez itt alul igazából csak egy rövidke
betekintőszerű a dolgok miértjébe, jelen pillanatban például
 Damon kivetésének okába.
Remélem tetszik. :)
UI. Üdvözlöm az újabb olvasót, mindent megteszek, hogy nem csalódjon. :D


Mint egy puha leplen, a fiú olyan lágyan lépdelt a száraz falevelekkel meghintett ösvényen, nyomán még csak meg sem rezdült a fű. Hófehér, hatalmas szárnyai meg-megrebbentek minden mozdulatára. A fiú olyan volt, akár egy földi álom. Szinte felragyogott a fű lábnyoma alatt, új életre kelt az elhalt gyom, feje fölött aranyárnyékű felső kísérte útját. Angyalok ritkán jöttek a földre, meghagyták az embernek magának sorsuk formálását. Most sem azért tört meg a szokás, mert valaki halálos betegségben szenvedett volna. Az angyal égszínkék szeme az egyik fa mögé révedt, honnan csábító mozgással előlépett most egy nő, fekete haja a derekát verdeste, ajkán vonzó mosollyal. Táncolva, karját dobálva lépett az angyalhoz, csodálta annak erős, szoborszerű idomait, fedetlen felsőtestét, s azokat a gyönyörű szárnyakat. Egy ilyen látvány már önmagában is valódi áldás lehetett egy halandó számára. Az angyalból sugárzó melegségtől megmozdult volna még a legkőszívűbb ember lelke is. 

A nő kezével térképezte fel a műremek idomait, keze végigsiklott a bőr aranyszín felületén, aztán vissza ugyanazon az úton. Szakértő szemekkel kutatta, itta magába a képet. Bár egy olyan esemény része lehetett, amit a legtöbb ember még csak el sem tud képzelni, a lány nem tűnt túl meglepettnek. Sőt, az arcára volt írva, hogy pontosan ezt várta, bármi is volt a további terve.
-Eljöttél - mosolygott az angyal arcába. 
-Te idéztél ide - vont vállat  az angyal, de a szemében vágy csillant a lány iránt. 
-Ugyan. Nem kellett volna figyelned a hívásra. Elég sokat tudok a természetfelettiről - sétálta körbe a nő az angyalt, megállva a bal vállánál hátul, ajkával buján megérintette annak az erős állát. - De te jönni akartál. Mert kíváncsi voltál rám. Ahogy én is rád. Hosszú ideje már, hogy felfigyeltem rád.
-Ezzel a sorsot hívod ki magad ellen - emlékeztette az angyal, hogy bűnt követett el, mikor a földre kérte őt.

A sorok mögött azonban az angyal is régóta követte a lány mindennapjait, még ha tiltott is volt. Megfogta a törékeny emberi lény bája, mellyel látszólag tisztában is volt, s tudatában volt használatának is. Még egy halhatatlan lélek is kívánhatott valamit, ami nem lehetett az övé. És most, hogy a lány előtte állt, olyasmi vonzotta, ami veszélyes volt mindkettőjük, sőt, talán az egész emberiség számára. 
-Mit ér az élet kaland nélkül? - válaszolt az ember a figyelmeztetésre.  - Az önfeláldozó emberek védőjeként tudnod kellene az ilyesmiről. Ez nem rossz dolog, sőt, természetes reakció. 
-Ennek következményei lehetnek - ellenkezett a fiú. 
-De most csak élvezzük a pillanatot - lazította meg a lány lenge ruhájának madzagát. - Fedd el azokat a szárnyakat. Hadd lássam a valódi éned. 

A fiú megtette. Nem gondolva az eljövendőre, meggondolatlanul fejet hajtott egy halandónak. Behúzta a szárnyait, míg azok teljesen el nem tűntek, így már csak egy fehér szövetnadrág lógott formás testén. Némán követte a földi boszorkányt, ki most magával húzta a házba. 
Az ég és a mennyek minden lakója jajveszékelve sírtak a bűnbe esett angyaluk kárán.             

2017. február 20., hétfő

III.Fejezet

Sziasztoook. :))
Újabb fejezettel érkeztem végre, három hét elmúltával.
Annyira nem lett ez se hosszú, de minden tőlem telhetőt megpróbáltam
 megtenni, hát lássuk, hogy sikeredett. 
500 megtekintés után extra résszel érkezem majd. 
UI. Iratkozzatok fel, véleményezzetek, ne felejtsetek benézni IDE se. 
Puszillak titeket. ❤❤

*Damon*



- Azzal, hogy mész össze-vissza, még nem oldódik meg a helyzetünk - dőltem hátra a sötétbarna bőrkanapén, szórakozottan nézve Kendrát, aki úgy rótta a szobát, mintha maratonra készülne, a beszólásomat követően pedig gyilkosan meresztgette rám a sötétvörös szemét. Kettőnk közül Kendra volt az, aki nehezebben viselte a beilleszkedést az emberek közé, mivelhogy hosszabb ideje is volt démon, s ez előhozta belőle a vadállatot. Ez persze nem azt jelentette, hogy időnként nem szerettem ráhozni a frászt ezekre a tudatlan emberekre, példaképp a dögös kis vöröskére, aki majdhogynem belehalt az ijedtségbe a minap. Szinte éreztem, amint a vérem felbuzog a halálfélelem érzésétől, arra kérlelve, hogy végezzek az ártatlan kis áldozattal. Ha nem tetszett volna annyira meg az az aranyos kis feje, talán meg is teszem. Csakhogy tetszett az illető, s feltett szándékom volt, hogy amíg az emberek közé kényszerülök, elszórakozom vele. 
- Nem értem. A Mester azt mondta, itt van az angyal, de mégsem találtuk még meg. Még csak nem is érzékelem az erejét - vágta le magát Kendra is egy fotelbe. Meg kell hagyni, még magának a Sötétségnek is volt érzéke egy ízléses berendezéshez. - Ha rejtőzik, hát ért hozzá - fonta össze a karját a mellkasa előtt, és mivel csak egy melltartóhoz hasonló aprócska ruhadarabot viselt, elég érdekes látványt nyújtott. Amennyiben Kendra nem lett volna a vágy és csábítás földi megtestesülése, rámozdultam volna, kiélvezve a szabadságot. De a bosszú és a vágy nem fér össze, így én sem próbálkoztam a lehetetlennel, létrehozva valami még sötétebbet. Az emberiséget így is a rossz uralta, a Mesterrel az élen, az arkangyalok bármit is tettek és tesznek ellene.  
- Egyértelműen rejtőzködik, mégis mit vártunk - vontam vállat hanyagul. - Addig úgysem megyünk el, míg elé nem kerítjük. Ő sem maradhat örökké az árnyékban, előbb vagy utóbb tesz egy rossz lépést, és akkor vége. 
- Na, de meddig kell várni rá? Tudtommal nem a türelem a fő erényem. 
- Mintha nem tudnám én azt - forgattam a szemem. 

Mikor megfogadtam, hogy az Alvilág szolgálatába szegődöm, Kendrát tették mellém, mint tanítót, aki bevezessen engem a sötét mágiába, s az angyalok ellen tervezgetett bosszúra, mely évszázadok óta forr a kitaszítottakban. Már az első pillanatban megbizonyosodtam, hogy Kendra nem az a türelmes sötét angyal, aki majd lépésről lépésre tanítgatni és magyarázni, sőt, az oktatás felét annyival letudta, hogy kidobott engem egy alvilági lényekkel teli sivár helyre, amit az emberek a pokol kilencedik bugyraként ismerhetnek. A próbákat sikerült kiállnom, túléltem minden rám szabadított veszélyt, s a Mester legfőbb segédévé válhattam. Így váltam azzá, aki most vagyok. Talán erőszakosnak mondhatnak, s az is lehet, hogy megérdemeltem mindazt, amit az angyaloktól kaptam, de szerencsésnek mondhatom magam, hogy megtanultam, mi a küzdés. 

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, én meg érdeklődve kaptam fel a fejem. Az egyéb teendőim mellett el is felejtettem az olyan iskolai feladatokat, mint a kémia Vöröskével. Nem mintha nem akarnék eltölteni vele egy kis időt, annál könnyebb lesz majd magamba bolondítani, aztán összetörni a szívét. Imádom a fájdalom okozta erőt és hatalmat, élőszeretettel táplálkozom belőle. 
- Vársz valakit? - vonta fel az egyik szemöldökét Kendra, már állt is fel, hogy ajtót nyisson. 
- Ne - álltam fel én is, de ő már az ajtónál is állt, arcán kaján mosollyal fogadta a belépő Vöröskét, aki becenevéhez illően teljesen elvörösödve állta Kendra érdeklődő tekintetét. Hát igen, egy olyan szemérmes embernek, mint Vöröske megbotránkoztató lehet, mikor szembetalálkozik a semmit se takaró toppot, apró szoknyát és térdig érő, tűsarkú bőrcsizmát viselő Csábítással. 
- Keresel valakit? - kérdezte Kendra a szokásos stílusában, ezzel csak még jobban zavarba hozva a másik lányt. 
- Ömm, Hope vagyok. Izé, Damonnal van közös feladatunk - dadogta Vöröske, megpróbálva nem bámulni a félmeztelen társát. 
- Amint látod, Damonnak más elfoglaltsága van - válaszolt flegmán Kendra, szándékosan végigmutatva magán. 
Vöröske lesütötte a szemét, maga előtt összekulcsolva a karját, láttam, hogy élete egyik legkínosabb élményét éli át. Kendra élvezettel figyelte, lakmározva a Hope szívéből felszálló, számunkra látható, de mások számára láthatatlan füstfelhőből. Gyilkosan sandítottam felé, ő pedig mindezt egy cuppantással nyugtázta. Fejezd be, üzentem neki. Majd ha úgy akarom, üzente vissza telepatikusan. Az egyik csodálatos képességünk közé tartozott, hogy mindamellett, hogy gyorsabbak voltunk, akár a vámpírok a filmekben, kilométereken belül is tudtunk egymással kommunikálni, mindössze az elménk segítségével, így akkor is segíthettünk egymásnak, ha például személy szerint épp két különböző teremben, különböző órákon voltunk. 
- Azt hiszem,...öhm, hogy én megyek. Sajnálom, ha,...öööö...,félbeszakítottam valamit - fordult meg Vöröske, hogy távozzon, de még azelőtt megállítottam, hogy tehetett volna egy lépést is. 
- Maradj. Kendra épp indulni akart - néztem az említettre, de ő dacosan lecövekelt egy pontba. Kendra úgy mustrált, mint egy bolondot. Fogalmam sincs, mit látsz benne. Alig tudtam megállni, hogy ne csikorgassam a fogam. Semmi közöd! Ne feledd, melyikünk van feljebb, emlékeztettem a nyilvánvaló erőviszonyokra, miszerint ha arra kerül sor, a Mester nekem ad nagyobb kezet. Kendra fintorogva elhúzta a száját, de hajlandó volt távozni, bár olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy félő volt, bármelyik percben kiszakadhat a helyéről.  
- Nem akartam megzavarni semmit - szabadkozott Vöröske, felemelve mindkét kezét. 
- Nem volt, mit megzavarni - rántottam meg hanyagul a vállam, az őszinte válasz önkéntelenül bukott ki belőlem, mintha Hope arra ösztönözne engem, hogy csak igazat mondjak. 
- Nekem nem úgy tűnt - kontrázott, mire felnevettem. 
- Csak nem féltékeny vagy, édes? 
- Majd ha fagy - kiáltott fel elszörnyedve, én csak még inkább nevettem ezen. Jó érzés volt viccelődni vele, egy kicsit mintha,....mintha még élnék. Ami persze közhelyes, hisz több, mint egy évtizede alvilági lélek vagyok.

Vöröske még mindig összefonva maga előtt a karjai, besétált a nappaliba, ahol aztán elgondolkodva pillantgatott a kanapéra, mintha az valami szörny lenne, ami mindjárt ráugrik.
- Félnem kéne, hogy beleülök valamibe? - célzott megint az előbbi, valóban kellemetlen hármas pillanatunkra. 
- Nem tudok róla. De ha akarsz, segíthetsz - kacsintottam rá, ő pedig undorodva felhúzta a pisze orrát, amitől olyan lett, akár egy kölyökkutya. Kölyökkutya? Miket beszélek magamban. 
Letelepedett a karfára, felhúzva maga alá az egyik lábát, eredményként a hosszú ruhájának szoknyája felcsúszott a formás lábszárán, mire nagyon szűknek kezdtem érezni a saját bőröm. 
- Összeírtam pár ötletet, hogy miről írhatnánk - vett elő egy cuki, rózsaszín mappát, belőle pedig néhány jegyzetet. Úgy vettem el, mintha érdekelne, pedig a hátam közepére sem hiányzott most a kémia, csak ha az köztem és a dögös kis vörös között megy végbe, biológiával tüzelve. Ráadásul minden kísérlete vérszegény, száraz és untató folyamatnak bizonyult, amihez nem akartam a nevemet adni. 
- Ezek pocsékok - dobtam hátra az összes lapot, szállingózva értek földet. 
- Na, és mégis mit akar előadni, kedves Mr. Tesztoszterontúltengés? - csattant fel kedvetlenül.             - Hát, ezeket nem - döntöttem a nap folyamán sokadszorra hátra a fejem. - Valami egyedi kéne. Mint mondjuk a vágyódás kémiai folyamata. Talán még szemléltethetnénk is. Elég masszívnak tűnt az a tanári asztal - húzogattam a szemöldököm fel-le. Azonnal elpirosodott az arca, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy egy emberhez képest túlságosan gyorsan, és meglehetősen erősen hozzám vágta a táskáját, annak minden tartalmával együtt. A hirtelen támadás meglepett, alig tudtam elhúzódni, mielőtt még valami maradandót okozhatott volna nekem. Hope úgy ugrott fel, akár egy anyatigris, mikor megtámadják a kölykét, vörös loknijai himbálóztak a gyűlölettel teli arca előtt, ökleit összeszorította, és megesküdtem volna, hogy szeretné belém marni a körmeit. Vagy letekerni egy hatalmas, csattanós pofont. Az egyetlen bökkenőnek az viszonyult, hogy bármit is tesz, utána képtelen leszek visszafogni a bennem élő démont, s vagy végzek vele, vagy leteperem a kanapéra, bemutatva, mire is gondoltam az előbb. Az utóbbi jobban vonzott momentán, kíváncsi voltam, mennyi tűz van a kis szerény diáklány álcája mögött, hadd égessem meg magam. 
- Annyira tudtam, hogy csak ezt akartad - visította rendellenesen magas, síros hangon. - Te is csak csúfolsz!! Én nem vagyok olyan, mint a többi lány a suliban! 
- Pontosan tudom ezt, Vöröske - léptem egészen közel hozzá, két ujjal megemelve az állát, így kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. - És épp ez tesz téged... annyira érdekessé. 
Láttam bepárásodni a szemét, fizetni mertem volna, hogy még senki se mondott neki ilyeneket. Hallottam a pletykákat. A maga módján Hope is egy kirekesztett volt, mert nem illett a többiek közé. Akárcsak én. Egy apró hiba, csorba a hírneveden, s már repülhetsz is. Hope képletesen, én magam a szó legszorosabb értelmében. A közös sors, azok az érzések, amelyeket mindketten megtapasztaltunk, azok vonzottak feléje, azért akartam tőle többet, mint az idétlenül vihogó, utcalánynak öltöző személyektől, akikkel minden utcasarkon összefuthattam. De ha olyant kerestem, aki csak távolról, de sejti, mi minden mehetett végbe bennem, mikor az angyalok kidobtak, Vöröske volt a legjobb választás. Kendra tökéletes társ volt, vérszomjas, érzelmek nélkül, csakhogy néha épp ez zavart benne. Valami hiányzott belőle, a lelkem apró maradéka, ami még megmaradt magamnak, tudta ezt mélyen belül.  

Önkéntelenül, csupán a testem reflexeire hallgatva közelebb hajoltam Hope-hoz, beszívtam a tisztasága illatát, ajkammal vészesen megközelítve az övét. Egy pillanatra minden rendben volt, és tudtam lélegezni. Aztán Hope hátralépett, és egy akkora pofont adott nekem, amitől csengeni kezdett a fülem, az arcom meg égett. 
- Mocskos állat - fröcsögte velem szemben a lány, egyetlen szó nélkül felkapta a cuccait, kifordulva az ajtón, amit úgy becsapott, mint korábban Kendra is. 
A pillanat iróniáján nevetnem kellett, hosszú évek óta először.

***

A hold feljötte után hosszú ideig járőröztem, figyelve az angyalenergiát, de akárcsak az elmúlt napokban, most sem figyeltem fel semmire. A várost álmok illata töltötte be, nyugalom és csend honolt a csillagos ég alatt. Az angyalnak nyoma sem volt. Túl okos volt hozzánk, mégis eltökéltem, hogy megtalálom. 

Ahogy az égboltot néztem, kedvem lett volna szárnyakat bontani és repülni egyet. Persze mindez nevetségesnek bizonyult, hisz az angyalszárnyaim régen odalettek, a mostaniak pedig még nem bizonyultak hasznosnak, olyannyira, hogy még sosem használtam őket. 
- Sehol semmi - jelent meg mellettem Kendra. - Kezd az agyamra menni. Talán nem jó helyt keressük. Még a Mester is elvéthetett valamit. 
- Elég valószínűtlen - ellenkeztem. - Egyelőre várjunk. 
Az egyik háznál felkapcsolódott a lámpa, feltárva a függöny mögött mozgó árnyat. Hope. Magamban elmosolyodtam. 
Várunk.                               

2017. január 23., hétfő

II.Fejezet

Hali újra, manócskák. 
Elég hosszú, fárasztó és ne soroljam tovább napom volt, hát gondoltam,
kikapcsolódom, és írok egyet, biztos ami biztos. 
Az alatt a rövid idő alatt, amit kihagytam, újabb 100 megtekintéssel
bővült az oldal. Nem olyan kiemelkedő ez, mint más blog esetében, de én minden
apró dolgot értékelek, szóval köszönöm szépen azt a száz megtekintést is. 
xoxo Writer Girl

  *Hope*




Igen erős állóképességre vallott, hogy miután két percig megállás nélkül sikítottam, mint akit nyúznak, még nem rekedtem be, sőt, folytattam volna az opera énekesnőket is megszégyenítő kornyikálásom, ha a titokzatos, vörös szemű idegen be nem fogja a szám, és neki nem szorít a konyhapultnak. Vérben forgó szeme egy utolsót villant, mielőtt pislantottam volna, aztán semmi, eltűntek, s már nem láttam semmit, mintha csak összefolyt volna előttem a sötét világ, összeállva egyetlen mélyfekete folttá. Levegő után kapkodva kaparásztam a konyhapultot, kapkodtam a semmi után, utolsó erőmmel belevájtam körmeimet a támadó karjába, de mintha csak az acélt karmolnám, a bőr keményen ellenállt. A tüdőm égni kezdett, kiáltott levegő után, én pedig utolsó lehetőségként, kétségbeesetten, mindegy alapon hirtelen megharaptam az idegen ujjait, mire az fájdalmasan felkiáltott, s azonnal engedett a szorításon. Köhögni kezdtem, összegörnyedve a hasamra szorítottam a két kezem, és úgy pihegtem, mint aki most futotta le a világrekord maratont.

Rettegve néztem fel a fekete alakra, aki most a kezét a két combja közt pihentette, s folyamatosan, megállás nélkül szebbnél szebb káromkodások áradatát zúdította rám.
- A rohadt életbe - kiáltott dühtől eltorzult arccal, és láttam, ahogy ismét felém veti magát. Valamiféle fegyver után kaptam, megmarkoltam egy tepsit, aztán meglódítottam, ezúttal a fejét találtam el. A betolakodó felüvöltött, majd mielőtt még egyszer megüthettem volna, nekem lódult. Minden egy pillanat alatt történt. Egyszer még a pult előtt álltam, támadásra készen, a következő minutumban pedig már a falnak nyomva találtam magam, kezeim a fejem fölé szegezve, mozdulni képtelenül. Szorosan lehunytam a szemem, és imádkoztam, könyörögtem, igazából még én sem tudom kinek, hogy ne történjen semmi rossz, mert ha Paige arra érkezik haza, hogy bántalmaztak, vagy egyéb történt velem, megszakad a szíve. Sosem tartotta magát megfelelő anyajelöltnek, hiába bizonygattam az ellenkezőjét, s egy támadás teljesen tönkretenné őt. Így hát nem maradt más esélyem, magamban rimánkodtam, és vártam. Ám a támadóm nem tett semmit se, ajkát lassan végighúzta az arcomon, aztán a fülemhez érve belesuttogott.
- Nyugi, sosem bántanálak - nyugtatott, majd hirtelen elengedett, pont abban a pillanatban, mikor a lámpa ismét felkapcsolt. A fényáradat közepette hunyorogva kapkodtam a fejem, de teljesen egyedül voltam a szobában, még egy ablak se volt nyitva, mintha csak az egészet beképzeltem volna. Ha nem éreztem volna a bizsergést, ahol az idegen hozzám ért, el is hittem volna, hogy csak illúzió volt, nem több. De ahogy megpillantottam az arcképem az ablak üvegében, s láttam az arcom és a két csuklóm vörösen izzani, pont olyan vörösen, ahogy a betörőm szeme, megbizonyosodhattam, hogy minden megtörtént, bármely hihetetlennek és meseszerűnek is hatott.

Egész reggelig fetrengtem az ágyban, az álom messziről elkerült engem. Épp csak annyi időre tudtam lehunyni a szemem, hogy alvást tettessek, mikor Paige benézett a szobámba, utána pedig, mint egy éjjeli bagoly, bámultam a semmit. Reggelre egy kialvatlan, zavarodott, és nem mellesleg rettegő lányként ébredtem fel, aki még a fürdőbe se mert belépni, hátha ismét összefut a vörös szemű, hívatlan vendéggel. Persze tusolnom mégiscsak muszáj volt, és fésülködnöm is, elég röhejes alak lehettem, ahogy a forró víz alatt a fejemet kapkodom minden egyes reccsenésre és zajra. Nem is voltam babonás sem, nem hittem a természetfeletti lényekben, vagy a túlvilágban, mégis azt láttam, amit látni véltem, az pedig egy feltehetőleg, és a hangja alapján tippelve hímnemű lény volt, akinek a vörös szeme beleégett a retinámba, megkeserítve minden egyedül töltött pillanatomat. Babona ide, hit oda, ez egyáltalán nem volt hétköznapi dolog, ha csak Edward Cullen nem döntött úgy, hogy otthagyja a sikersorozat filmjét, és ezentúl végzős tinilányokra vadászik a tikkasztó kisvárosokban.

A szerencsétlen készülődésem  után a konyhába siettem, igazából rohantam, hogy minél hamarabb elhagyhassam a házat, lehetőleg épségben. Paige szokás szerint a hűtő legmélyére rejtette el a szendvicsem, hát a szememet forgatva másztam a hűtőládába a kaja után. Arra még csak nem is gondoltam, hogy megfordulva szembetalálom magam egy magas, fekete alakkal. Ezek után nem is csoda, hogy az estihez hasonlatos visítóparádé visszamutatását adtam le, ezúttal azonban nem nyomtak neki semmilyen falnak, és nem fogták be a szám, ettől azonban nem éreztem magam kevésbé veszélyben.
- Jézusom, nyugodj már le - mordult fel egy ingerült hang, s ahogy végigmértem a sötét alakot, Damon Fewert sikerült felismernek benne, azt a Damont, akit szerencsés osztálytársamnak mondhattam, akivel már legelső nap sikerült egy percen keresztül szemezgetnek, és akinek nem okozott nehézséget bejutnia egy idegen házába, a zárt ajtók ellenére sem. - Nem megölni akarlak, sem megerőszakolni.
Hát ha ezzel esetleg megnyugtatni akart, akkor közel sem sikerült neki, már az is a frászt hozta rám, hogy azon a mély hangján kiejtette a gyilkolást. Vagy az erőszaktevést. Nem jó kezdet egy bensőséges ismerkedéshez.
- Hogy jutottál be? - találtam meg az elveszett hangom, válaszra várva rámeredtem.
- A normál emberek átlaga bezárja az ajtaját. Ti nem tartoztok ehhez az átlaghoz - vonta meg a vállát hanyagul, én meg összevont szemöldökkel néztem rá. Már hogyne zárnánk be az ajtót, ezen a részén a városnak szinte mindennapos a lopkodás meg a betörés. A nevelőanyámat ismerve reggelente munkába menet háromszor is visszafordul a kocsijától  az ajtóhoz, hogy biztos legyen a dolgában. - Mindegy is, mielőtt újabb hisztibe kezdesz, elmondom miért jöttem - támaszkodott a falnak, összefonva a karját. A szemem önkéntelenül is követte a kidudorodó izmok vonalát, egészen fel a  széles válláig. Ez a srác bármikor simán le tudta volna ütni akármelyik futballistánkat a suliból. És még csak meg sem erőltette volna magát. - Tegnap költöztünk be ide - bökött a szemközti házra. Damon Fewer, mint a szomszédom? Ajaj. - És hogy jól induljon az élet, már este elment az áram, és vissza se jött. Gondoltam átlépek, megkérdezni, hogy nálatok van-e, hogy javítsak már a második napon, vagy ne. Bár ha tudtam volna, hogy te laksz itt, kétszer is elgondolkodom a dolgon.
- Hú, hát kösz - nevettem fel keserűen. - Ennél szebbet még nem mondtak nekem.
- Ha feltűnt volna, nem bókolni jöttem neked - vágott vissza keményen. - Csak egy igen vagy nem kell.
Válasz gyanánt idegesen rácsaptam a kapcsolóra, mire a reggeli napsütésben mesterséges fénysugarak öntötték el a konyhát. Felvontam a szemöldököm, mintha az érdekelne, hogy megkapta-e a válaszát. Damon lenéző félmosolyra húzta a száját, aztán megfordult, és kisétált, még volt képe inteni egyet. A fogamat csikorgatva intettem be a hátának, egy egyáltalán nem hölgyhöz illő, igen hosszú megjegyzés kíséretében. Ő még ezen is csak nevetett. Akkor ezt megbeszéltük.

Később, a suliba menet a buszon még mindig fortyogtam legbelül, még Sabine számára is feltűnt a szokásosnál is komorabb hangulatom. Nem mertem neki beszámolni az este történtekről, féltem, hogy simán kinevet, vagy közli, hogy hülye vagyok, és akkor tényleg teljesen egyedül maradnék a ,,nagyvilágban''. A hangulatingadozásomra vonatkozó válaszom simán letudtam egy fejfájással, utána pedig beletemetkeztem a rajzfüzetembe, amibe végig sötét, gonosz alakokat rajzolgattam, hol vörös szemekkel, hol pedig olyan karikatúrákat, amik rettentően hajaztak egy d betűvel kezdődő keresztnevű személyre. Legalább a haragomat képes voltam úgy ahogy kiadni magamból, ám a pillanatnyi béke már meg is változott, mikor kémia órán azzal állított be a tanár, hogy majd párokra oszt minket, méghozzá véletlenszerűen, aminek hatására pont Damont voltam köteles elkapni, és pont vele kellett majd végigszenvednem az egész tanévet, heti három kémiaóra mellett.
- Helló, Hisztiske - köszöntött, mikor kedvetlenül levágódtam melléje. Reakcióra se méltattam a megnevezést, előkaptam a füzetem, és jegyzetelni kezdtem a feladatot, gondolván, majd megcsinálok mindent egyedül. Könnyű volt minden. A víz reakciója vasoxiddal és sósavval. Nem is feladat egy olyan tanulásmániás könyvmolynak, mint amilyen én is voltam. Pillanatok alatt levezettem a teendőket, aztán kezdhettem is neki a gyakorlati résznek. Amit persze a bűbájos padtársamnak muszáj volt meghiúsítania, mert úgy gondolta, teljesen elfogadható és helyénvaló, ha mindenféle magyarázat nélkül  elveszi a füzetem és elkezd pirkálni belé mindenféléket, többek között pirulásra késztető megjegyzéseket az aznapi pólóm V kivágására, és a dekoltázsomra való rálátásra. Nem is tudtam, hogy megüssem, vagy inkább hagyjam a fenébe.
- Add vissza a füzetem - sziszegtem neki, közben figyeltem, hogy néz-e a tanár.
- Nyugi, Hisztiske, lehet venni ilyent mindenhol - kacsintott felém, majd pofátlanul visszatért a mellrészem rajzolgatásához. Szemét, perverz disznó!
- Nem érdekel, kell a füzetem - csaptam a karjára. - Feladatot kaptunk, ami nem az, hogy a  perverz megjegyzéseidet hallgassam a külsőmről.
- Nem kell agyvérzést kapni, Hisztiske. Egy egész óra áll rendelkezésedre - forgatta a szemét, nekem pedig komolyan elegem lett ebből a pocsék becenévből.
- Van tisztességes nevem, ami közel sem Hisztiske - vágtam oda sértődötten, majd a kezemre feküdve elfordultam tőle meg a hatalmas egójától.
Egy percig nem szólalt meg, én pedig nem is figyeltem arra, pontosan mit is tesz. Valahol mélyen megbántottak a megjegyzései, ha sértőnek tartotta őket, ha nem. Persze  Mit is vártam, biztosan tudott már minden kósza pletykát rólam, meg a nem is tudom milyen szokásaimról a patkányokkal és békákkal. Ha igazán hatalmas szerencsém volt, akkor magától Heathertől szedett fel morzsákat. Talán még a névért is az a csaj a felelős. Emlékszem, Heather is valami hasonlónak nevezett, még kilencedik elején, az évkezdő ünnepségen. Sőt, ez a ,,mindenhol vehetsz ilyent" szituáció is erősen deja vu érzést kelt bennem. Egyértelműen lerí az egészről pomponkisasszony közreműködése.

Úgy voltam akkoriban a tanulással, hogy muszáj, mert valami jövőt is akarok majd magamnak. Már akkoriban szállni kezdtek rólam a totálisan irracionális és elképzelhetetlen kijelentések, hát tényleg csak teljesen a kötelesség hajtott. Senkit sem ismertem az új osztályból, csupán foszlányokat hallottam arról, hogy a város összes pénzeszsákjának porontya egy helyre tömörül össze. Eleinte még bíztam benne, hogy majd minden megváltozik és minden más lesz, de már az első három percben döntöttem arról, hogy életem legkegyetlenebb négy éve fog itt eltelni. Érthetetlen okokból megvannak azok a puccos szokások, hogy minden alkalommal kiöltözve kell megjelenni az első napon, a lányoknak kötelező szoknya, méregdrága magassarkú, belőtt haj, három kiló smink, annyi ékszer, hogy megnyúlik s bőröd, márkás táska, hogy mindenki lássa, te nem akárki vagy. Ennek a szépségideálnak azonban megfelelni kicsit sem egyszerű, ha örökbefogadott gyerek vagy, akinek a nevelőanyja éjt nappallá téve gürcöl egy minimálbért fizető étkezdében. Ebből persze egyenesen és visszautasíthatatlanul az következik, hogy nem lehetsz tagja eme felsőbbrendű, pénzben fürdő és valószínűleg aranyat evő társadalomnak. Ez az egyik csodálatos oka, hogy ennyire tökéletes kitaszított lettem.

Elkövettem azt a végzetes hibát, hogy kilencedik első napjára farmerben és tornacsukában mentem. Igazán nem kellett volna. Már akkor mindenki figyelmébe kerültem, mikor letettem a lábam a gránittal kirakott parkoló kövére. Körülöttem mindenki úgy festett, akár egy magazin címlapfotóján szereplő modell, én pedig esetleg elmentem volna a lánynak a szomszédból. Az osztályomhoz éve pedig csak romlott a helyzet.  Ott pedig mindenki minimum egy kis estélyre készülhetett, tökéletesen megoszlottak az arányok a dúsgazdag, pénzes, középkategória és a lúzerek társasága között. Én pedig sajnálatomra az utolsó részlegbe szorultam, amivel mondjuk simán meg is barátkozhattam volna, ha valaki, aki hercegnőnek nem képzeli magát, úgy nem dönt, hogy már szemetesnek is elmehetek, és szó szerint képen nem önt az eperturmixa maradékával. A hajamtól a cipőm orráig csepegett rólam a rózsaszín trutyi, beborította a pólót, amin Paige órákig szenvedett, hogy legalább félig menőnek hasson.  Más pedig csak úgy megszégyeníti a munkáját.
- Te leöntöttél engem - mondtam neki hitetlenül, Heather pedig csak csúfondárosan vihogott, körülötte mindenki követte a méhkirálynőt.
- Nyugi, Hisztizsák, ilyen rongyokat bármelyik féldolláros turkálóban talál az ember - felet gonoszul, aztán ott is hagyott engem, mindenki előtt megszégyenítve.

Szóval ez a története annak, mennyire is rajongom én az ilyesféle, jellememre utalni próbáló megszólításoknak, amit Damon figyelembe se vett, még illemből sem, miszerint ismeretlen személyeket nem kritizálunk. Bár manapság az illem és az ember két külön úton jár, ahogy a mellettem ülő srác és a cseppnyi jószívűség is. Erről az alakról itt második találkozásra annyit tudtam volna mesélni, hogy egoista, és rettentően tapintatlan. Velem mindenképpen.

Valamikor az eltelt öt percben aztán leesett Mr. Sötétnek, hogy átkozottul rosszul eshettek a szavai, mert utána meg bökdösni kezdett egy tollal. Ráadásul megállás nélkül.
- Hagyj már - sziszegtem rá, épp csak felé pillantva.
- Nem kell kiakadni, na, Hisz... - harapta el a mondat végét. - Tudod, elég nehéz máshogy szólítani, ha egyszer nem tudom a neved.
- Mi? - meredtem rá, várva, hogy közölje, csak viccelt. - A tanár is felolvasta a teljes nevem, te degenerált. Nem ezen a világon éltél közben?
- Mondjuk, hogy jobb dolgom volt - vont vállat tök lazán, elém csúsztatva a meggyötört noteszkém.   - Remek, akkor foglalkozz ezután is azzal - vágtam oda, és inkább a gyakorlattal kezdtem törődni, amit sikerült jelesre megcsinálnom az óra végéig. Csengetéskor már meg is nyugodtam, de hát nem is
Hope lennék, ha a világmindenség össze nem esküdne ellenem.

Már javában pakoltam, mikor a tanár méltatlankodva összecsapta a kezét.
- Gyerekek, értem én, hogy alig második nap, de viselkedést várok - dorgált minket, mint egy nagyapa az unokáit. - Amiért végződök lettetek, még nem jelenti, hogy lazsálhattok is szükségszerűen. Az iskola azért van, hogy tanuljatok. És mind azt tudjátok, igen fontos a kémia, hogy el tudjatok helyezkedni az államban bárhol. Tehát, hogy ne unjátok az órákat annyira, feladatot osztok ki a pároknak. - Ennél a mondatnál rettegve bámultam Damonre. - A feladat pedig abban lesz, hogy magyarázzátok meg valamelyik kedvenc érzésetek kémiai reakcióját. Határidő a téli szünetig. Tessenek komolyan venni, a félévi jegyetek múlik ezen.
El se hittem a hallottakat, leblokkolva álltam, míg a ,,párom" mellém nem lépett.
- Hát, Vöröske, úgy tűnik, nem szabadulsz tőlem egyhamar.
- Vöröske? - húztam össze a szemem.
- Most miért? - kérdezte ártatlanul. Ártatlanul? Aha, persze. - Arra kértél, ne nevezzelek hisztisnek. Ráadásul a vörös illik hozzád. A hajad színe is az - húzta meg az egyik tincsem. - Mondtam már, hogy imádom a hajad?
- Most állj le - téptem ki a kezéből a hajam, ezzel jó pár szálat ki is téptem. - Inkább tűnj el - löktem félre, hogy kiférjek az ajtón.
- Később találkozunk, Vöröske - kiáltott utánam jókedvűen.
- Hope - üvöltöttem vissza. - A nevem Hope.
Azonnal meg is bántam, hogy reagáltam rá, mert a képét látva rájöttem, hogy kezdetektől ez volt a célja, tőlem akarta kicsikarni a választ. Sikerült is neki, mert rendesen becsapott.
Légy átkozott, Damon Fewer!         

2016. december 31., szombat

Boldog Új Évet!

Drága kicsi blogmanócskáim! Boldog Új Évet, szerencsés és bőségekben teli új esztendőt kívánok mindenkinek, mindazonáltal szeretném megköszönni mindenkinek, hogy olvassa a blogom és azt is, hogy a megjegyzésekkel kedvesen motivál engem. Kívánom, hogy minden álmotok teljesüljön. :)

2016. december 29., csütörtök

I.Fejezet

Sziasztok, blogmanócskák. :)
A minap merő kíváncsiságból felnéztem a blogra, és nagy örömmel láttam, hogy 
már 200 feletti a nézettség, továbbá rendszeres olvasóknak is örvendhetek. 
Ettől a hírtől úgy feldobódtam, hogy elhatároztam, írok egy újabb részt. 
Ha tetszik, alul írd meg a véleményed, vagy iratkozz fel. xoxo Writer Girl 
UI. Utólag is kellemes ünnepeket kívánok. Továbbá új, izgalmas rész található
>ITTITTITT<, nézzetek be. 

*Hope*


Eddigi életem során mindig kívülállóként tekintettem magamra. Valahogy mindig bennem volt az érzés, hogy én nem tartozom az itteni emberek közé, valami okból kifolyólag képtelen vagyok itt jól érezni magam. Először nem foglalkoztam ezzel az érzéssel, gondolván, idővel elmúlik, csupán visszahúzódó egyén vagyok, ám az idő teltével még inkább belém rögződött a tudat, hogy én nem vagyok ide való. Mindenki szemében más voltam, jóval erősebb, okosabb, kitartóbb. Amíg a legtöbb diákot ledöntött valamilyen betegség, én épen és egészségesen álltam a lábamon, képes voltam még egy halálos kórból is felállni, és továbbmenni, mintha mi sem történt volna. Sokan, a babonásabb emberek közül, akik jó számmal akadtak boszorkánynak tartottak emiatt, az orvosok pedig egyenesen valamiféle túlvilági csodának neveztek. A nevelőanyám, Paige elhallgattatta, őrülteknek nevezte őket, és mindent annyival magyarázott, hogy egyszerűen csak erősebb szervezetet örökölhettem a soha nem ismert szüleimtől. Hittem Paige szavának, mégiscsak könnyebb volt bebeszélni magamnak ezt, mint azt hinni, hogy közöm van a sötét mágiához. Azonban az emberek körülöttem azt hittek, amit akartak, és arra lettem figyelmes, hogy szerre eltávolodnak tőlem, s idővel én magam lettem a West Gimnázium kitaszítottja.

Az iskolai csengő reszketeg, mára már kiöregedett hangja jelezte, hogy hivatalosan is megkezdődött számomra az utolsó iskolai évem. Egy vörös hajtincset a fülem mögé tűzve siettem végig a fülledt reggelen a parkolón, zöld szandálom csattogott a macskaköves úton. Sabine, az egyetlen barátnőm, aki nem tartott engem szörnyetegnek mellettem lapozgatott egy romantikus regényt, teljesen beleveszve a sorokba, épp csak annyi időre szakadt el a történettől, hogy feltolja az orrán a fekete keretes szemüvegét.
Az emberek, akik mellettem elmentek mind megbámultak. Még azok is tudtak a rólam szóló pletykákról, akik nemrég kerültek fel kilencedikbe, az évfolyamtársaim mindig tettek róla, hogy kényelmetlenül érezzem magam, akármilyen környezetben is vagyok. Hallottam, ahogy minden léptem nyomán összesúgnak mögöttem. Nézd, a boszorka. Ott az a sötét lelkű lány. De az örök kedvencem is mindig elhallatszott. Ez nem tartozik ide, nem közénk való. Igazán kedvem lett volna hátrafordulni, és közölni mindenkivel, hogy ennek itt tisztességes neve is van, ám Sabine megelőzve egy újabb beszédtémát, megragadta a kezem, és behúzott a folyosóra.
- Ne is törődj velük - nyugtatott, persze ok nélkül, ha az emberek megint elkezdték a rólam való sztorizgatást, egyhamar nem tűnt úgy, hogy abba is hagyják, pláne most, mikor újabb tagokkal bővült meg a ,,Hope egy alvilági banya" társaság. Szeretném az egész susmusolást figyelmen kívül hagyni, őszintén szeretném, de nem megy, minél vadabbak és hihetetlenek a teóriák rólam, annál inkább befészkeli magát a lelkembe ez a gondolat, hogy én soha, semmilyen körülmények között nem fogok ehhez a társadalomhoz hasonlítani, összefüggeni velük pedig végképp. Csak az ember időközönként nagyon nehezen tud megbirkózni ezzel a kiszorított létformával, legalábbis én azon nagyobb százalékhoz tartozom, akik képtelenek beletörődni a sorsukba, az bármit is tartogat számukra, szerény személyen esetében pedig az élet semmi jót vagy legalább elfogadhatót sem adakozik.

Az osztályteremhez érve sem oldódott a helyzet, sőt. Kezdtem azt érezni, hogy odafent valakinek tényleg eléggé antipatikus lehetek, ugyanis muszáj volt pont a pomponcsapatba belefutnom, élükön Heather Kinggel. Heatherről annyit kell tudni, hogy gazdag, szőke, népszerű, és valószínűleg minden, ami a tinikönyvekben megtestesíti a gimis pompon csapatkapitányt, tehát mindamellett, hogy piszkosul jól néz ki még a legrosszabb napjain is, velejéig romlott (és még én vagyok sötét lelkű), imád másokat cikizni és örömét leli az emberek szenvedésében. És ha esetleg még nem említettem volna, a kedvenc bokszzsákja én vagyok, vagyis a rosszindulatú megjegyzéseinek úgy háromnegyede állandóan felém irányul, micsoda meglepetés.
- Nézzetek ide, csajok, ki bújt ki a barlangból. Elfogytak a patkányok? - mosolygott gunyorosan.
- Ne aggódj miatta, Heather. Ha kell valaki, akit megátkozzak, itt vagy te - vágtam rá kedvetlenül, és végtelenül fáradtan. Az ilyen párbeszédeket nemegyszer lejátszottam már, csodálkozom, hogy mások még nem unták meg. Heather merészen nézett a szemembe, ám a társai ijedten hátrálni kezdtek. Komolyan, a pomponlányok mind ilyen idióták?!
- Most félnem kéne? - nézett lesajnálóan.
- Te tudod - vontam vállat, aztán áthaladva a csatlósai között, beléptem a rideg, hófehérre meszelt terembe. Levágtam magam a legelső ütött-kopott székbe, ledobtam a táskám a még rosszabb állapotban lévő padra, és elkezdtem a falról meredező órát bámulni. Nyolc óra két perc. Még nagyjából három percet kell végigszenvednem, mielőtt bejön a tanár, aztán egy egész óráig élvezhetem a háború előtti csendet. Ma csak három órát kellett túlélnem, szünet nélkül, egész elviselhetőnek tűnt. Ettől függetlenül még mindig kényelmetlen volt az a három perc is, főleg a legelső padban ülve, ahova mindenki rálát, és ahol mindig érzem valaki égető tekintetét a hátamon. Előző életemben biztosan mazochista voltam, annyira imádom az önsanyargatást.

Pont a tanár előtt Sabine rohant be a terembe, s vágta le magát mellém. Egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mégis hova tűnik el mindig, de állandóan az utolsó percben esett be. Egy ideig még azon is elgondolkodtam, hogy vajon fiú van-e az ügyben, bár Sabine szentül tagadta mindezt, szerintem elég esetlenül. A drágalátos barátnőm komoly önbizalomhiányban szenvedett, bár nem mondhattam, hogy csúnya lett volna. Ránézésre pont olyan volt, mint Ariana Grande rézvörös hajjal és egy jó erős szemüveggel. Kilencedik elején például sok fiú figyelmét felkeltette, csak éppenséggel nem tudott róla, s én hiába akartam felhívni erre a figyelmét, Heather rendesen bekavart, mint mindig. És ismétlem, engem tartanak boszorkánynak!!

Az osztályfőnökünk, egy hórihorgas, őszülő férfi belépett a terembe, becsapva maga mögött az ajtót. Minden év elején ilyen kedvetlenül jött be, aztán év végégig élvezhettük ezt a borongós hangulatát, mert addig semmit se javult, ünnep ide vagy oda. Lecsapta a csomagját a katedrára, aztán komótosan leült ő maga is, folyamatosan tartva velünk a szemkontaktust.
- Újabb év - motyogta a bajsza alatt. - Esküszöm, jövőre felmondok.
Hát valahogy így indult nálunk egy újabb tanulással teli év.

***

A tanár épp az iskolai szabályzatot olvasta fel, mikor erőteljesen kopogtak az ajtón. Az osztályfőnök meglepetten kapta fel a fejét, aztán elkiáltott egy ,,Szabad"-ot, mire kitárult az ajtó, és belépett a legjóképűbb, legmagasabb és egyben legsötétebb fiú, akit életemben láttam. Háttérzajként érzékeltem, ahogy a lányok levegő után kapkodtak, míg Mr. Sötét végigvonult a tábla előtt, egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem az izmos alakjáról és a fekete öltözékéről. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki ilyen melegben fekete pólót, fekete, néhol szakadt farmert és szintén sötét bakancsot viseljen, de még a haja is koromfeketén csillogott, dögösen összeborzolva. Az életemet tettem volna fel rá, hogy a szeme is a hasonló színben pompázik, egyszerűen magától értetődő volt az egész lényét látva. Súlyos léptei nyomán megreccsent a régi fapadló, egy pillantásra sem méltatott minket, egyenesen előre tartott, aztán megállt a tanári asztal mellett. Az osztályfőnök meglepetten ugrott fel, szinte már viccesnek hatott, ahogy felnéz a jóval föléje magasodó srácra. 
- Segíthetek? - találta meg hirtelen a hangját a tanár.  
- Ez a tizenkettedik osztály, vagy tévedek? - felelte lazán a kérdezett fél, a hangja mélyen, és egyben mégis simogatóan harsant fel, hátul pedig olvadozott a sok üresfejű csaj. 
- Igen, ez - felelt az osztályfőnök. - Tán keresel valakit? 
- Egy szabad helyet. Van szerencsém itt kijárni az utolsó évem. 
Ha lehetett, a tanár csak még inkább ledöbbent, szemöldöke a haja tövéig szaladt, szeme kikerekedett, szinte hallottam, ahogy csikorognak a fogaskerekek az agyában, azt mérlegelve, vajon miért is nem szóltak neki a plusz egy főről. 
- Nos, - köhintett - ha valóban ez a helyzet, akkor ülj le valahova. Szünetben mindent megbeszélek az igazgató úrral. Még nem volt szerencsém ilyen váratlan hírhez. Épp egy pillanat - állította meg. - A nevedet, ha kérhetném.
- Damon - válaszolt Mr. Sötét hátra sem nézve. - Damon Fewer.
Önkéntelenül horkantottam egyet a helyzet iróniáján, mert mi más nevet is adhattak volna egy ilyen srácnak, ha nem a Damon nevet. Azt hittem, senki sem hallotta a csendes kinyilvánulásom, Damon mégis felém kapta a fejét, és ahogy a pillantásom találkozott az ő szemével, amik hát persze, hogy feketék voltak, kirázott a hideg, de egyáltalán nem a félelemtől vagy a hidegtől. A bőrömön valami ismeretlen bizsergés futott végig, a szívem pedig ezerrel dobogott a torkomban. Ajka féloldalas mosolyra húzódott, én pedig szinte elájultam, olyan jól nézett ki, amíg Sabine az oldalamba könyökölt, mire észrevettem magam, s félrefordítottam a fejem. Pár másodpercig még éreztem, ahogy figyel, aztán lassan hátrasétált, és levágta magát a leghátsó padba.
- Csak nem szemezgettetek? - fordult felém Sabine kaján vigyorral.
- Nem - ráztam a fejem tiltakozóan, oly kevés szerencsével.
- Mond csak, de mindenki látta, hogy egymást bámultátok - vont vállat a barátnőm, aztán visszafordult a könyve felé. Nem is viccelt, mikor azt mondta, mindenki minket figyelt, már a tanár jelenléte sem tartóztatta fel a többieket abban, hogy rólam kezdjenek el beszélgetni, többször is láttam, hogy hátranéztek Damon felé, majd rám, és úgy sutyorogtak, összebújva, mint az elsős lányok a nagyobbakat látva. Ez nagyszerű, még az alkalmat se keresem, mégis megtalál engem minden rossz.

Három kínszenvedéssel teli óra múlva végre úgy éreztem, szabad vagyok, és siettem is ki a teremből ahogy csak tudtam, nem köszönve senkinek. Sabine csak úgy loholt a nyomomba, próbálva felvenni a sebességem. Mindig én voltam az első, aki elhagyta az iskola épületét, most azonban Mr. Sötét megelőzött, s úgy elszelelt, akár egy szellem, egyszer még a folyóson volt, aztán már sehol.
A parkoló üresen kongott, a már jóval gyengébb napsugarakat élvezve lassítottam, mikor hirtelen hangfoszlányok ütötték meg a fülem.
- Senkit sem láttam, aki ő lehetne - magyarázott valakinek Damon látszólag türelmetlenül.
- Pedig valahol itt kellene lennie, a mester sosem téved - válaszolt egy szintén ingerült lányhang. - Minden esetre elég ügyes, ha még senki sem kezdett el gyanakodni. Mindegy is, előlünk nem bujkálhat örökké. A mester okos, úgyis kideríti, kicsoda is ő.
Zavartan emésztgettem a hallottakat. Mester? Csak nem valami drogügyről beszélgettek?
- Mit csinálsz? - ért utol Sabine, nekem pedig épp csak annyi időm volt, hogy elbújjak egy terepjáró mögé, lehúzva magam mellé Sabinet is.
- Csss. Próbálok megtudni ezt-azt az új osztálytársunkról - feleltem, majd óvatosan kilestem. Most, hogy Damon nem takarta el a kilátást, azt is láthattam, kivel tárgyalt. A másik személy csakugyan egy lány volt, méghozzá egy nagyon csinos lány. Hosszú, szénfekete haja körbeölelte a hófehér arcát, karcsú termetét sötétkék farmer és fehér atlétapóló fedte, kiemelve minden előnyöset, ami nekem nem volt. Mindketten, Damon és az ismeretlen lány is figyelőztek, én pedig imádkoztam, hogy ne halljanak meg, és leléphessek, mert azok után, amit hallottam, semmi jóra se számítottam velük kapcsolatban.
- Menjünk - súgtam a barátnőmnek, a kocsik között rejtőzve értünk el a parkoló széléig, onnan meg villámgyorsan haza futottam, elterültem az ágyon. Paige még mindig munkába lehetett, én pedig fáradtan konstatáltam, hogy megint nekem kell főznöm valamit. Keresgélni kezdtem a hűtőben, összedobtam egy gyors levest, és miután megettem a saját adagom, a nevelőanyámét pedig gondosan elraktam, nekiálltam a többi teendőnek. Bár kis házban éltünk, takarítani való mindig akadt  jó szerével.

A szobámban voltam, raktam rendet a ruháim között, amit minden második héten meg kellett tennem, lévén szörnyen rumlis voltam, mikor hirtelen lekapcsolt a villany. Dühösen csaptam a kapcsolóra, de semmi reakciót nem tudtam kiváltani. Kilestem az ablakon, mindenhol máshol égett a lámpa, csak nálunk ment el. Magamban morogtam, gondolván, most nekem kell megjavítanom még a villanyt is. A sötétben tapogatózva indultam az alaksorra a szerszámos láda után, ebben a pillanatban pedig valami ijesztő hangot hallottam közvetlenül alólam. Nem tudnám leírni ezt a zajt, de azt igen, hogy a szőr is elállt a karomon tőle, s biztos voltam, hogy el is sápadtam. A kezem a szívemhez kapva tettem még egy lépést, alattam megreccsent a lépcsőfok, újabb ijedt sikolyt váltva ki belőlem. Még egy lépés. Újabb reccsenés. Egy újabb. Valami morgásszerűt halottam a hátamban. Olyan gyorsan szaladtam a konyhába, mint akit kergetnek, tapogatóztam a telefonom után, de csak valami keménybe ütköztem bele. A behatoló elkapta a karom, vérvörös szemei égettek a sötétben. Azt tettem, mint minden lány, mikor úgy érzi, bajban van.
Torkom szakadtából visítottam.     

2016. november 30., szerda

Prológus

Sziasztok, blogmanók! :)
Újabb blog, újabb történet a láthatáron. Ezúttal egy fantasztikus 
sztoriba kezdek bele, hogy kipróbáljam magam ebben is.  Olvastam
már ilyen regényeket, és imádom is őket, úgyhogy itt volt az ideje, hogy
írjak én is egyet. Ha tetszik a történetem, írd meg a véleményed alul, 
vagy iratkozz fel. xoxo Writer Girl :)

1.


A rideg kőfalak visszaverték a folyóson végigszaladó gyereksírást. A Szent Pál Nővérei kolostor apácái egy emberként mormolták az imákat a kisbaba épségéért.  A nővérek szentül hitték, hogy egy elmondott ima segít a gonoszság ellen, s nem is sokat tévedtek, lévén, a gonosz mindig a nyomodban van, csak nem úgy, ahogy a mai emberek azt elgondolnák. A gonosz ott van mindenütt, keresi az alkalmat, hogy elragadjon, és ha egyszer megtette, soha nem menekülhetsz előle. Bár egyetlen imádság még nem ment meg tőle, a gonosz mindenképpen magához vesz, ha már kiszemelt téged.

Az ágyon vonagló nő egy utolsó sóhajjal esett vissza a párnák közé, arcáról lerítt a megkönnyebbülés, s mellette valamiféle bánat is. A legfőbb nővér a kezébe vette az apró testet, gondosan megtörölgette, áldásért fohászkodott, miközben egy keresztet rajzolt az újszülött homlokára. Ahogy a baba felbámult rá a nagy szemeivel, a nővér szemében összefutott a könny. Sietősen egy keze ügyébe kerülő pokrócba csavarta a kisdedet, s az anyja felé nyújtotta.
- Isten áldásával gyönyörű kislánya született - mondta lelkesen. A nő gyönge karjával átölelte a gyerekét, apró csókokkal árasztotta el a homlokát, miközben valamit a fülébe sugdosott, vigyázva, hogy a nővér semmiképp se hallhassa meg.
Szeretném, ha megkeresztelné - nyújtotta vissza az öregasszonynak, miközben a karja annyira remegett, hogy félő volt, mindjárt elejti a törékeny kis lényt. Az öregasszony gyanakodva összehúzta a szemét, úgy méregette a másik, szinte már-már hulla sápadt nőt.
Ilyen sietős? Csak nem keresik? kérdezett vissza. A nő nem felet, csak a fejét rázta, jelezve, hogy nem.
- Nincs sok időm. Minél hamarabb akarom ezt - válaszolt reszketegen. A nővér még egyszer összehúzta a szemét, de kisétált a kisdeddel, az oltár mellett aztán belemártotta a szentelt kútba, s társaival együtt jókívánságokkal látták el a kislányt.

Az egyedül maradt nő ismét felsóhajtott, érezvén, itt az ideje, távoznia kell. Már látta is maga előtt a mennyei fényt, utolsó erejével kibontakoztatta hatalmas, hófehér szárnyait, s hagyta, hogy a fény magához vonja, feleméssze, nem hagyva mást, csak a lelki üdvösséget. A nővér semmit sem sejtett, mikor terhesen, a nagy pillanat időpontjában megjelent a kolostor előtt, holott igaza volt az illetőnek, igen sietős volt a dolga, ha nem akarta, hogy a sötétség megszállja a gyermekét. Az apácák még csak nem is sejtették, kicsoda is ő, pedig annyiszor fordultak már hozzá kérésükkel. Ő volt Ivanna, az újszülöttek őrangyala, aki azt a feladatot kapta céljául, hogy hozza világra ezt a gyermeket, s biztosítsa, hogy épségben és jóságban nőjön fel, védve a sötétség karmaitól. Most elérkezett a megnyugvás, a lánya jó kezekben volt, ő pedig hazatérhetett. Lehunyta hát a szemét, és elengedett mindent, ami az itteni világhoz kötötte őt.
Tíz perccel később az egyik fiatal tanonc szomorú hírt vitt a társainak: a gyerek édesanyja elhunyt.

2.

           
A fiú zavarodottan, félmeztelenül kuporgott az egyik sír tetején, kezét maga köré fonva, sós könnyei hullatva. Fejét lehorgasztotta, hátát meggörnyesztette, sötét haja napbarnított arcába hullott. Hátán verejtéke keveredett a friss sebből kiszivárgó vörös vérrel. Iszonyatos fájdalom járta át, úgy a testét, mint a lelke legmélyét. Reszketett a hideg magánytól, a fojtogató ijedségtől. El se tudta hinni, hogy ez történt velem. Kitaszított. Azzá vált. Az őrangyalok szégyenévé, aki fittyet hányva a szabályokra elszórakozott egy földi nővel, ezáltal egy életre elátkoztatva magát.

A fiú mellkasából keserű zokogás tört fel, miközben a hátán ejtett vágások egyre jobban égtek. A vágások helyén valamikor még két szárny ékeskedett, most azonban nem maradt más, csak a hiányérzet. A hiány érzése, s a halálos kárhozat gondolata.

Bolyongó füst szállt a temetőre, kavargott körbe-körbe, közben olyan hangot adott ki, mint ezer elveszett lélek sikolya. A fiú még jobban összehúzta magát, miközben megpróbálta védeni magát a sűrű füsttől, ami szinte tépte a bőrét, mintha borotvaéles karmok futottak volna végig a testrészein. Felkiáltott, hadonászott, reménytelenül, s füst csak nem akart eltűnni. Egy helyre összpontosult, szinte már olyan volt, akár egy testet öltött lény, valaki, aki nagyon sötét, és nagyon, nagyon gonosz.
- Van egy alkum. De neked be kell tartanod a rád eső részt. És soha, soha nem szegheted meg. Megértetted? - váaszolt a test nélküli hang.
- Előbb mond, mi hasznom származik ebből- replikázott a fiú hirtelen felbátorodva.
- Letépkedték a szárnyaidat, minden tollat szerre. Kidobtak a Paradicsomból. Én mindezt visszaadhatom neked. Új életet, új szárnyakat, új esélyt kaphatsz. Az ára csupán a feltétlen hűség.
- Szárnyak? - kiáltott fel a fiú. - Szárnyakat adsz?
- Amit csak akarsz - dorombolt a sötétség. - Mond, hűséges leszel?
- Igen - válaszolt a fiú pillanatnyi hezitálás után. - Áll az alku.
A sötétség erre még sűrűbb lett, a hang most már közvetlen előtte csendült fel. Hívj engem A Gonoszságnak, szólt újra. S te pedig Damon leszel. Damon, akit a sötétség szült magának.